Szemközt a szöveggel

Rágyújtani, kifújni a füstöt, felnézni na csillagtalan, telet váró égre és elngondolkodni: mi végre a vers, mit ér a szöveg, ki olvas ma még egyáltalán, s ha olvas, mit olvas? Mert aki nem olvas, annak ugyan mindegy, milyen kozmosz a Z. Németh Istváné, milyen szöveggel birkózik, micsoda szenvedélyek és álmok lobognak kihunyhatatlanul ebben a költészetben. Aki viszont nem olvas, és éppen Z. Németh Istvánt nem olvas, az vessen magára, és találja is el magát!

Adva van itt kapásból egy kérdés: miért érzi fontosnak egy költő úgy alig néhány évvel a negyven előtt, hogy na most szükség van az összegzésre, egy mérlegre, hogy megmutatkozzanak azok az igaz versek, melyek a legfontosabbak alkotói pályájának eddigi szakaszán. A költő az örök elégedetlen, az örök ellenzéki, az örök Don Quijote, a kihalófélben levő szeladon, a halálig szépen játszó Cyrano, Mercutio és filozófus és Nemo kapitány meg Pirx pilóta. Alkatánál fogva, személyiségjegyeit magán hordozva, habitusában, minden cselekedetében és gondolatában, mindig és mindenhol költő Z. Németh. Megtagadni nem lehet ezt, mert a megtagadással önmaga létezését vonná kétségbe.

Triatlon. Hármas versenyszám az atlétikában. Háromszor megmérni a magad erejét teljesen más versenyszámokban. Versben, rímben, filozófiában. Válogatott és új versek, áll a könyv első oldalán, két évszám közé feszítve a keletkezések idejét: 1988—2004. Egy korszak igen érdekes, nagyon személyes, hol játékosan könnyed, hol tragikusan mély metszetét kapja az olvasó versben. Telehintve remekebbnél remekebb trópusokkal, milliónyi ötlettel, játékkal és csillagporral, szinte már a szédülésig. Bódítóan ömlik a szöveg, s mégis feszes a lezárásaiban, a gondolatiságban, a mondanivalóban pedig mindig ott van egy csipet fanyar keserűség, a meg nem értettség, a megcsalatottság, a minden úgyis másképpen van érzésének hangulata. Hát kicsoda képes így és ennyire kiszolgáltatni magát a szövegnek és ezáltal az olvasónak, a befogadónak, ha nem egy költő — par exellence, akit Z. Németh Istvának hívnak?! Egy olyan könyvet tárok az olvasó elé, amely élmény és súly egyszerre. Ne várj, kedves olvasó csupa finom girlandot és puha röhögést, ne várj nagy szavakat és ne várj pikantériát! Ezekben a versekben „csak” az ember van benne, az esendő ember. Kozmoszteremtő kedve határtalan. Egy kis utazásba vágjunk hát bele, utazásba, amely „egy” a hatmilliárdnyi lehetséges értelmezések közül és mi sem természetesebb, szubjektív, mert az én utazásom ebben a csillagvilágban.

Az első befogadó csillagköd a kötet Sárkánymedence című nyitó ciklusa. Játék, mondhatná a felületes csillagvándor. Ám egy-két sor erejéig nézzünk csak jobban oda, mit is rejtenek a játéknak látszó rímek! Talán a Töltött líra két személyre című vers néhány sorából több is kiderülhet: „és lírád már csak egy standard blabla / felfújt-kipukkadt színes strandlabda / megkritizálják a tisztelt agyak / jobb neki ha múzeumban őrzik / mert mint minden idegen anyag / testükből végül is kilökődik”. Ez az! Anyaggá változtatni a gondolatot! Megtestesíteni az igét, ami aztán a papíron már anyaggá változik, és menthetetlenül el is távolodik teremtőjétől, alkotójától. Isteni játék ez, a világ teremtésének máig tartó folyamatát sugalló. Egy csillag megtekintésével máris képet kaphattunk egy alkotói korszak keserveiről. Meg persze az örömeiről is. Menjünk csak tovább!

Lépjünk bele a Különös tekintettel című ciklusba, amely máris kétértelmű gondolati szójáték, hiszen a különös tekintettel szókapcsolat jelentheti azt is, hogy megkülönböztetett figyelemmel kísérünk egy jelenséget, meg azt is, hogy a szem, ami a jelenségeket figyeli, különös módon nézi azokat. Igencsak aktuális problémát pécéz ki és pörköl meg például a Fel, fel ti rabjai című vers. Nem minden szándékosság nélkül választottam ezt a csillagot megfigyelésre, hiszen a mai világ virtualizálódásának remek gúnyképe és egyben emberi mivoltunk egyre nagyobb mértékű elvesztésének siratóéneke ez az epigrammaízű verscsillag. Idézem a forrongó égi jelenség saját olvasatom szerinti magját: „ahol a honlap ott a haza / a háló közepén vár a pók / kiüzen nektek a hangkártyából / »én csak ámulok hogy e-mailek« / de ti csak költsétek kincseitek”. Nagy László, József Attila üzenete egyszerre eldugva és megmutatva. Igazlátó sámáni tudás és ritka ráérzés kell ahhoz, hogy versíró ember ilyen formában tudja egyszerre felkapni és elejteni a valóság fonákságait. S ha mindezen sorokhoz még a Mondja egy kislány az osztályteremben verset odagörgetjük a fókuszba, akkor egy igazi, a szellemi nyomorúságtól irtózó költői hitvallást kapunk a való világ lenyomatával együtt, amelyen el kell gondolkodni, és aztán cselekedni kell. Tegyék ezt, kedves utazók, figyelmesen átolvasva mindegyik sort!

Fénykút — íme, a sivár fekete lyukak közt, vagy már azok túlsó oldalán vagyok, ahol újra fény van?! Ha itt vagyok, akkor mindenképpen meg kell állnom az Egy belső táj pontos leírása című poémánál. Boldognak tűnő táj? Dehogy! Egy olyan hihetetlenül pontos kép, ami szinte mozog, aminek illata, morajlása van. Végtelenül elborzasztó, apokaliptikus táj, ahol minden véget ér, ahol minden elkezdődik. Vagy minden csak lehetséges. Annyi biztos, hogy „Ember nincs sehol: egy ennyire zárt / pillanatban nem élne meg, széttörné / szellemével a zárat, s kilökődne innét, // mint idegen anyag.” Ez a mennybemenetel vagy a pokolra szállás pillanata. Itt elveszett a test, elveszett minden, a kiáltás is hiábavaló. Ez az önmagunkkal való szembenézés iskolája! ĺme: idegen anyag vagy önmagad számára is, ha tudatosítod, ha nem. Félelmetes, mégis szembekényszerít önmagunkkal a vers!

Egy szöveg hétköznapjai — oldásszerű cikluscím, pedig megint csak dehogy, hiszen itt már a materializálódott szövegen túli újra szellemivé válás igen fájdalmas megélésének lehet tanúja a csillagutas, aki még mindig nem szédül ennyi mélység és magasság láttán. Egy pillanatra álljunk meg itt is. Egy érdes csillag vár minket, az Utolsó figyelmeztetés című vers: „ne kívánkozz át abba a dimenzióba”; majd odább pár sorral: „gondosan titkold el minden kétségedet”; ismét alább: „a szöveg előtt ne mutatkozz meztelenül”. Hát ennyi csak, ennyi a költészet. Más dimenzióba való kívánkozás, de titkolni kell minden kétségedet, ha csalódsz abban a dimenzióban, hová annyira vágytál. Vigyázz, olvasó, vigyázz, költő, eddig sem babra ment a játék, ezután pedig, hidd el, véresen komoly! Csak annyira, mint az élet.

A csillagok fénye itt már inkább szúr, mint világít. Komor és éles fény ez, vakító és fájdalmas, percre, milliméterre kiszámítva minden lépés. Nincs esély bolyongani, lazán elnyúlni a sorok közt, egyre nehezebb út várja a felfedezőt. Egy másik poémában, a Kiegészítés egy megíratlan értekezéshez címűben Z. Németh pontosan meghatározza, hol is járunk. „A VERS ITT VISSZAFORDUL / innét már látni az öröklét ajtaja alól / kiszűrődő fényt.” S mi lehetne unalmasabb, mint az öröklét?! Megpillantani szabad a fényét, a többi titok.

Oldás. Lágyabb sorokat enged elő, kabátzsebében gyűrt szavak, ahogy azt A 21. század költői-ről szóló versben olvashatjuk, amely már a Pillanatkém című ciklus része. Tájképek fogadnak ezen a csillagon, nyugodtabb tónusokkal és szenvedélyes életszeretettel kontúrozott vallomások. Békésebb világ, de nem ez a kibékülés, itt is van lázadó él, tőrszúrás, fájdalom. E rendszernek egy bolygóján érdemes leszállni, ez már Komárom, ez itt a honlap nélkül is hazának minősíthető tér.

Csak úszóknak — szól a következő cikluscím, itt is már a címben megint benne a játék, a figyelmeztetés, hogy vigyázz, utazó, nem pocsolyába lépsz, ez maga a Marianna-árok is lehet! Két meghatározó mondatot idéznék: „és te nem bizonyíthatod bűnösségedet / mert mindenki hisz ártatlanságodban” (Szempillantás). Nézzük csak, micsoda felütés! Mert a folytatás egy csodálatos feloldozásszerű kinyilvánulás: „amikor Isten a szempillájára emel / s az öröklét hintáit mozdítja meg alattad.” Az előbb még arról beszéltünk, két csillaggal korábban, hogy csupán az öröklét ajtaja alól kiszűrődő fényt szabad megpillantani.

Mégis elérkezik a költő ahhoz a csillaghoz, amelynél mostani útján kikötött, s vele mi is megérkezünk az Öröklét hintáihoz. A kötet záróciklusának címe ez. Dallamos duruzsolás tompítja élét e csillagvilágnak. Mesteri formák közt vergődik az ember, legbelsőbb vallomásainak rabja és felszabadult angyalaként egyszerre. Itt a Jelentés az Emberről a Niopé 673 fedélzetén című poéma. Talán az egész verset idézni kellene, ám csak néhány sort itt és most, a többit ráhagyom a kedves csillagutazó társak kénye-kedvére és idejére. Mit tapasztal meg a Niopé fedélzetén ez Ember? A megváltoztathatatlan tényt, mely szerint „Testvérként csak a végzet imádja, istene elbújt, hiába kivánja.” Lássuk meg hát kikötésünkkor a Jel a jelben című vers időtlenné növő üzenetét: „Te vagy Mindenem. / Kinyitom szemem, hogy — láss”.

Megérkeztünk hát. Magunkba. Csillagutunk elején és végén vagyunk egyszerre. Z. Németh kapitány, akarom mondani, a költő jóvoltából Isten hozta Önöket ismét önmagukban. Utazni pedig bármikor lehet. Fel kell ütni olykor-olykor a Triatlon című könyvet. Laza modern atlétika. Csak csillagrendszernyi távolságot kell leküzdeni minden alkalommal.

Szászi Zoltán

(Elhangzott 2005. november 10-én Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Kávéházban, a kötet könyvbemutatóján)