Szálloda, púder, felláció

CSEHY ZOLTÁN

Thomas Adest, korunk minden bizonnyal egyik legfontosabb zeneszerzőjét fellépésétől kezdve valóságos új Mozartként ünnepelték: szintézisteremtő egyéniség, aki nem rugaszkodik el a jelen széles spektrumú zenei világától, ugyanakkor a kisujjában van a zenetörténet is. Valóságos átváltoztatóművész: radikálisan szélsőséges elemeket képes egységbe olvasztani. Zenéje sohasem konvencionális, témái gyakran extravagáns módon követik a populáris kultúra mozgásait: nincs olyan alapanyag, amiből ne tudna intellektuális kisugárzással is bíró, elmélyült zenét teremteni. Legelső, s azonnal figyelemre méltó művét alig tizenhét éves korában komponálta T. S. Eliot verseire (Five Eliot Landscapes). A mű rendkívül sokrétű zenei allúziórendszert működtet: a Rannoch című tétel pl. egy enigmatikus, ereszkedő kromatikus skálán alapul, az utolsó tétel pedig egyenesen Messiaen madárhangjait idézi. Zeneszerzői pályáján az az „iszonyú csalódás” indította el, hogy 1989-ben a BBC Az Év Fiatal Muzsikusa elnevezésű versenyén „csak” második díjat szerzett. 2000-ben Asyla című szimfonikus alkotásáért már el is nyerte a rangos Grawemeyer-díjat, melynek legifjabb birtokosa lett a díj történetében, 2004-ben pedig az essexi egyetem díszdoktorrá fogadta. Az Asyla című remekművet maga Simon Rattle vezényelte egy Mahler-mű társaságában.

Powder Her Face című, botrányosságában is az élő klasszikusnak kijáró tekintéllyel bíró operája (24 évesen írta!) egy kifejezetten angol témát dolgoz fel: az arisztokrata réteg hipokrita prüdériáját jeleníti meg a hatalom intézményrendszereinek tükrében.

A főszereplő hercegnő modellje Margaret, Argyll hercegnője (1912–1993), aki Ethel Margaret Whigham néven született, és nevezetes férfifaló, mások szerint egyenesen nimfomániás volt. Első férje az amerikai golfozó, Charles Sweeny volt, de szerelmi étvágyát már ekkor is számos más (gyakran közismert vagy kifejezetten magas társadalmi beosztású) szeretője elégítette ki. 1951. március 22-én hozzáment Argyll hercegéhez, Ian Dougles Campbellhez, akitől 1963-ban egy meglehetősen durva válóper során vált el. A bíróságon, mivel a férje hűtlenséggel vádolta, több kompromittáló polaroidfotót is bemutattak: az egyiken a hercegnő épp felláció közben volt látható (innen jött a zeneszerző ötlete, hogy megalkossa az opera leghírhedtebb áriáját, az úgynevezett fellációáriát). A cím maga is kettős értelmű, s korántsem csak úgy fordítható, hogy „púderozd be az arcát”. A hercegnő 1975-ben megírta emlékiratait Forget Not címmel. Az opera nagyrészt valós eseményeken nyugszik: a hercegnőt valóban kitessékelték London egyik legelegánsabb szállodájából, s gyerekeit egy pimlicói (London belvárosának része) otthonban helyezték el. Az opera az Almeida Opera megbízásából keletkezett.

A darab zenei szövete meglehetősen összetett: Ades különösen érzékenyen képes szintetizálni látszatra különböző elemeket, módszerének sikere abban rejlik, hogy a populáris regiszterből származó alapanyagot sosem hatásvadász célzattal emeli be művébe, hanem ahelyett, hogy a darab intellektuális összetettségéből engedne, inkább a legmagasabb szintre emeli a beépített panel zenei struktúráit. Az opera zenéjében felfedezhető Conlon Nancarrow poliritmikus megoldásainak, illetve Astor Piazzola tangóinak hatása, Kurt Weill világa, a foxtrott, a keringő és az angol partyk zenei univerzuma, de ellenpontnak ott van Sztravinszkij, Britten, a késői Ligeti György. A zeneszerző kivált nagyra becsülte Ligetit, s a magyar vonatkozások szempontjából az sem véletlen, hogy Asyla című szimfonikus művét is az 1956-os magyar kivándorlók sorsa (is) ihlette.

Alban Berg Luluja gyakorta merül fel mind tematikus, mind zenei párhuzamként, de e paralelizmus eltúlzott emlegetése többszörösen is indokolatlan. Ades zenéje egyszerre analitikusan zárt és eklektikusan nyitott, elképesztően virtuóz, ahogy egyensúlyozni tud a tragikum és komikum határán, ahogy a groteszk mint zenei minőség megképződik. A leplezetlen szexualitás leplezetlen zenei elemekkel van bemutatva: mintha a hagyomány vetkőzne meztelenre, mintha a legkülönfélébb historikus testek keresnék egymás kegyeit. Az opera cselekménye sodró erejű, filmszerűen építkező, a nyelvi és zenei regiszterek változatosak (bíróság, szálloda, vidéki ház, interjú stb.). Meglepően izgalmas az is, hogy Ades egyes szerepeket összevont (ennek állítólag anyagi okai voltak), így például a herceg, a szállodaigazgató és a bíró egy és ugyanaz a személy, ahogy a pincér és a villanyszerelő is, illetve a szobalány és a herceg szeretője. Ez az összevonás újabb értelmezési kalandra csábít: a herceg bírája lehet egy olyan nőnek, akit ő maga is rendszeresen csal, s igazgatóként úgy penderíti ki a szállodából, ahogy a saját életéből iktatta ki? A villanyszerelő kigúnyolja azt a nőt, aki rendszeresen kielégíti? Izgalmas jelenség az is, hogy Ades kifejezett mestere a jellemábrázolásnak: a hercegnőhöz társított hárfa a csillogás, az ékesség és az éteri, megbabonázó szépség kifejezője lesz. A darab szereplőgárdája az összevonásoknak köszönhetően mindössze négy énekest igényel és tizenöt zenészt (a zenekarban szaxofon és harmonika is helyet kapott). A zeneszerző a jelenetek idejét is rendre változtatgatja, s ez az 1930-as évektől a ’90-es évekig terjedő időskála is hozzájárul a populáris regiszter zenei sokrétűségének kiaknázásához. Ades humora fergeteges. A nyitójelenet 1990-ben egy pazar hotelszobában játszódik (Dorchester Hotel). A villanyszerelő (Dan Norman) és a szobalány (Heather Buck) az épp távol levő hercegnőt (Mary Plazas) gúnyolják, felveszik a ruháit, kézbe veszik használati tárgyait. A villanyszerelő például női bundában és tűsarkú cipőben fitog, a nevetségessé tett szállóvendég azonban váratlanul betoppan, és rajtakapja őket. A hercegnő múltjának legintimebb szegmensei térnek rendre vissza. Zeneileg kimagasló az 1953-ban játszódó rész, amikor a hercegnő a hotelszobájában ejtőzik, majd elcsábítja és valósággal megerőszakolja a szobapincért. A humort fokozandó a pincér felidézi, hogy ugyanezt már egyszer eljátszották áprilisban is. Pazar irónia uralja az 1970-ben játszódó jelenetet is, melyben egy rangosnak tartott életmódmagazin szerkesztője interjút készít a hercegnővel szépsége titkairól. Szóba kerül a politika és a csáberő is, a hercegnő a csillogó felületesség mögött megbúvó tragikomikus lesajnálást nem érzékelve elemében érzi magát. Szinte megindító az 1990-re datált zárlat: a szállodaigazgató (Graeme Broadbent) közli a hercegnővel, hogy hitelkártyája fizetésképtelen, és az anyagi helyzete valóságos csőd, ezért azonnal hagyja el a szállodát. A hercegnő megkísérli elcsábítani, de hasztalan, eljött a kiűzetés ideje. A megtűrt, varázserejét vesztett démonnak távoznia kell. A legerkölcstelenebb sors is tragikus tud lenni, sugallja a zene. A szobalány és a villanyszerelő, mi mást is tehetnének, előkészítik a szobát egy újabb vendég számára.

èAz opera elsőrangú dvd-változata 2005-ben jelent meg a Channel Four Television Corp. kiadásában. A zeneszerző a Birmingham Contemporary Music Groupot vezényli. Kulcsmű.