„Sohasem a győzelem vezérelt”

„Az a kórusvezető, aki nem szereti a munkáját, a zenét sem szeretteti meg, s akkor fölöslegesen dolgozik.” Somogyi Tibor felvételeKarnagy, zenetudós, népzenekutató. Tízéves korában kezdett hegedülni, egy évvel később zongorázni, később klarinétozott, csellózott – pályafutása azonban kitérőkkel teli. Volt lakatosinas, különböző alkalmi munkákat vállalt.

Az én fiatal életem 1945. május 6-án szakadt meg, amikor 50 kilós csomaggal kivittek bennünket Ligetfaluba a gyűjtőtáborba. S amikor végre feloszlatták a tábort, nem volt állampolgárságom. Idegenek voltunk. Volt egy bejelentőm, melyre az volt írva, cudzinec. Valamiből meg kellett élni, s mivel a bátyám Dubnicában dolgozott a vízi erőmű építésénél, én is oda kerültem mint lakatosinas. De nem sokáig bírtam. Visszahúzott a szívem. Tízéves koromban Albrecht Sándornál kezdtem zenét tanulni, s amikor otthagytam a lakatosinasságot és viszszajöttem Pozsonyba, magántanuló lehettem Sanyi bácsinál. Zongorát, összhangzattant tanított. Nagyszerű ember volt, nagyszerű pedagógus. Főleg neki köszönhetem, hogy megszerettem a muzsikát. Kapcsolatunk nem egyszerű tanár-diák viszony volt. Amikor kedves tanáromra gondolok, eszembe jut Bárdos Lajos mondása. Ugyanis a Zeneakadémián Bárdos óráira még azok is eljártak, akik nem tanultak zeneelméletet. Annyian látogatták az óráit, hogy nem fértek be a tanterembe. Egyszer megkérdezték tőle, mi az oka, hogy olyan nagy az érdeklődés az ő órája iránt. Ez a hármasszabály, mondta Bárdos. Ha a tanító szereti a tantárgyat és a tanítványait, kialakul egy bűvös kapcsolat, amely később kamatozik, érdekessé teszi még az olyan száraz tantárgyat is, amilyen a zeneelmélet.

Ennek a bűvös kapcsolatnak a gondolata vezérelte, amikor kórusokat kezdett szervezni?

Már gyerekkoromban is voltak olyan álmaim, hogy valamilyen énekkarban megszólaltatom a harmóniát. Úgy hozta a sors, hogy amikor 1949-ben összejött Pozsonyban az első társaság a Csemadok helyi szervezetében, ők énekelni akartak. Igaz, még nem tudtak, de akartak. Merem állítani, hogy nincs az az iskola, egyetem, konzervatórium, ahol azt meg lehetne tanulni, amit a gyakorlatban elsajátíthatunk. A karvezetésben nem értem el különösen kiemelkedő eredményeket. A kórusvezetésben általában felmerül a kérdés, mi a fontosabb: az, hogy átlagemberek énekeljenek és megszeressék a kórusmuzsikát, vagy díjakat szerezzünk nagy versenyeken.

Önnek mindkettő sikerült.

Engem sohasem a győzelem vezérelt. Ha nagyon nívós kórust akarok csinálni, válogatott énekesekkel kell dolgoznom. Kiesnek a közepes tehetségűek. Az iskolai kórusoknál lényeges kérdés, bevegyük-e azokat a diákokat, akiknek közepes hallásuk van, de fejleszthető. Vagy nélkülözzük őket, hogy valami nagyszerű dolgot tudjunk produkálni.

Ez olyasmi, mintha a matematikaóráról kitiltanák azokat, akik kettesnél rosszabb osztályzatot érdemelnek.

Itt is az a lényeg, hogy valaki szereti-e, amit csinál vagy nem. Ha nem szereti, hiába tehetséges, nem lesz belőle semmi. Az a kórusvezető, aki nem szereti a munkáját, a zenét sem szeretteti meg, s akkor fölöslegesen dolgozik, s az a tanár, aki nem szereti a gyerekeket meg a matematikát, legföljebb elveszi a diákok kedvét attól, hogy mélyebben megismerjék a számok világát.

A kórusvezetés mellett népzenegyűjtőként járja az országot. Több mint tizenhatezer népdalt gyűjtött össze a Felvidéken.

Az úgy kezdődött, hogy 1950-ben Fellegi István, a Csemadok akkori főtitkára elhatározta, olyan hivatásos magyar népi együttest kell létrehozni, mint a szlovák állami népi együttes. Akkor itt semmiféle népzenei alapanyaghoz nem lehetett hozzájutni. A Magyar népzene tárának kötetei még nem jelentek meg, semmiféle magyar szakirodalom vagy gyűjtemény nem kerülhetett át az ötvenes években. Szabó Béla író csempészte át Kerényi Énekes ábécéjét, de azt is el kellett vinni a megbízotti hivatalba, ellenőrzésre, mit szabad énekelni és mit nem. Ha magyar lányról vagy magyar legényről szólt a dal, máris megjelölték, hogy nem szabad énekelni. A legokosabb, legegyszerűbb megoldás az volt, hogy az ember kiment a terepre, és összeszedte, amit lehet. ĺgy kezdődött a gyűjtés. Persze, nem magnóval. Semmilyen felszerelésem nem volt, csak papír és ceruza. Albrecht Sanyi bácsinak köszönhetem azt is, hogy megtanultam kottázni, le tudtam jegyezni a népdalokat.

Sokan, gyakran átkozzák a műszaki civilizáció fejlődését, a tömegkultúra rohamos terjedését, amely lassan kiirthatja azokat az emberi közösségeket, amelyeknek még fontos az együtt dalolás.

Falun tovább élnek azok a kis közösségek, amelyeket úgy hívok, népdalkörök. A falusiak ma is énekelnek népdalokat, ez élteti tovább a hagyományt. A huszonegyedik század elején már nem nőnek bele a fiatalok, de belenőhetnek, ha elmennek a népdalkör próbáira s ott magukba szívhatják éppen úgy, mint szüleik, nagyszüleik évtizedekkel ezelőtt.

1949 augusztusában lesz a Csemadok Központi Bizottságának alkalmazottja, itt szervezi az első kórust. Tényleges katonai szolgálata alatt nagy hírű férfikart szervez az alakulatánál. Galántán vegyes kart szervez, a Kodály Zoltán daloskört. 1957-től a félhivatásos Ifjú Szivek karnagya, később igazgatója. A Nyitrai Pedagógiai Fakultás magyar tagozatán intonációt és karvezetést ad elő. Tizenöt kórus vezetője, számtalannak alapítója. 1983-tól a Magyar Néprajzi Társaság külföldi tiszteletbeli tagja, 1989-től a (Cseh)Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli elnöke.