Schneider hazai pályán félelemről, sötétségről

CSANDA MÁTÉ

Amint lefordulunk a fő bevásárlóutcaként jegyzett Hindenburgstraßéről, máris ez a feketeség vonzza magára tekintetünket, amúgy meg remekül ellensúlyozza a környékbeli szolid, egy-két emeletes házsorok látványát. Az elegánsan minimalista kivitelezésű, kívül-belül fekete építményben minden geometrikussága és hidegsége ellenére is van valami bántóan organikus. Olyan, akár egy

tátongó torok,

egy kettémetszett nyelőcső (vagy mondjuk egy igencsak félreszabott szabadtéri színpad). Ugyanakkor nemes rejtélyességgel és eleganciával egyensúlyoz szobor, installáció és architektúra között, ráadásul – ami nem derül ki rögtön – használható, bejárható (már aki kedvet, bátorságot érez rá), beszippantja és könnyen el is nyeli a látogatóját. Az első találkozás talán annak lehet a legizgalmasabb, aki nem egy kortárs művészeti folyóiratban olvasott a dologról, nem is egy objektművész oeuvre-jére kíváncsi, fogalma sincs arról, hogy ez egy rafinált enviroment art, (nem pedig egy városrendezési baki vagy félbehagyott raktárépület), de tán még arról sem, hogy a nagy fekete parazitanyúlvány mögött és vele egybegyógyulva, az ott a Museum Abteiberg, a Rajna mente egyik legpatinásabb kiállítóhelye.

Arról van szó ugyanis, hogy a helyi születésű Gregor Schneider a múzeum egyik szárnyában külön kis kiállítást hozott össze, gyermekkori emlékfoszlányok, térélmények alapján szobákat épít és rendez be (vagy éppen nem rendez be), falakat emel, ajtókat és vakablakokat szerel, sokszor megtévesztő, napszakok szerint változó fényforrásokat installál – mindezt a Museum Abteiberg (belülről) felismerhetetlenségig átalakított keleti szárnyában. Egynéhány tere a múzeum állandó gyűjteményének a része. Ezt az egységet időközben bővítgeti, fokozatosan újra és újrafogalmazza, alakítja. A 2001-es, 49. Velencei biennáléra például egyenesen lakhelyéről, teherhajóval szállítatott el 24 darab félkész szoba-kapszulát, hogy aztán azok a helyszínen egybeillesztve érhessenek össze emlékrekonstrukcióinak egy újabb példányává (projektjéért a német pavilon aztán meg is kapta az Arany Oroszlánt). A nagy fekete test, illetve az ezen keresztül megközelíthető egynéhány pluszhelyiség pedig a Totes Haus UR (ezt a nevet viseli Schneider mindenkori térlabirintusa) egyfajta kiegészítése, egy időre (előreláthatólag 2009 nyaráig) pedig az egyedüli bejárata is.

A jegyet egyébként a Hans Hollein tervezte múzeumépület főbejáratánál vehetjük meg, itt aláíratnak velünk egy kisbetűs szöveggel telenyomtatott papírlapot – ha már vizuális élmény, sőt tudatos múzeumlátogatás, türelemmel végigolvassuk –: mindössze igazolnunk kell, semmi neurózis, klausztrofóbia vagy szív- és érrendszeri megbetegedés nem fenyeget. A kamrákban kiállított tárgyakat nem fogdossuk össze, vészhelyzet esetén fennhangon hívjuk segítségül a múzeumi személyzetet. A járaton csak egyenként, ötperces intervallumokban engedik be a látogatót.

Marketingfogás, biztonsági intézkedés és esztétikai előétel is egyben. Ugyanakkor észrevétlenül szelektál is az érdeklődők között (merthogy próbára teszi az – amúgy végletekig fokozott – interaktivitásra való hajlamunkat, a legtöbb nyugdíjast meg mondjuk eleve ki is zárja). A fekete alakzat nyílásánál, kis fabódéban felügyelő néni is szeret sajátosan motiválni, azt mondja, csodál a merészségemért, ő már volt benn, és még egyszer nem csinálná végig. De ekkor már felmásztam a fémlétrán, és hagyom, hogy a nagy bálnatorokszerű objekt önmagáért/önmagáról beszéljen, lassan haladok a finoman lejtő, egyre sötétedő, kürtőszerű folyosóban. A járat szűkül is, visszatekintve csak a négyzetes nyílást látom, illetve már csak a kék eget, ezen kívül mindenütt fekete posztó. Az alakzat teljesen elnyel, ehhez hasonlót eddig csak Richard Serrától láttam, kicsit az ő rozsdaszínű fémkolosszusait, térbeavatkozásait idézte az egész.

Úgy száz méter után derékszögű törés, és innentől kezdve a teljes sötétség következik. Azon nyomban kijutási/menekülési stratégiákon töröm a fejem, az világos, hogy meg nem futamodhatom, és nemcsak a személyzet csodálata végett. A fal mellett tapogatózva araszolok, és hirtelen el kell ismernem, hogy

nagyon félek.

Innentől akármi jöhet, ez maga a semmi, vákuumszerű, üres tér, illetve még az sem, fogalmam sincs, mikor mibe ütközöm, hol vannak, vagy vannak-e válaszfalak, esetleg mélyedések, nem villan-e fel hirtelen valami.

Gyermekkorom szellemkastély-látogatásai

jutnak eszembe, csakhogy azokban sosem féltem igazán. Jó darabig vezet, vagyis nem vezet az út, majd mégiscsak halvány fény sejlik fel. Innentől kezdve egy árnyalatnyival több a fény, és igencsak szűk kamrákon kell áthaladni, vagy éppen egy létrán kell még lejjebbre ereszkednünk. Világos, meg kéne találni a kiutat (a néni végig valami liftről beszélt), közben pedig rabul ejtenek a fullasztóan szűk terek, folyosók, zsákutcák. Ez a Schneider rendkívül finoman, minimalista eszköztárral adagolja belém a szorongást, a félelmet (a félelem, vagyis annak képi-térbeli feldolgozása egyébként bevallottan a tárlat célja lenne, ez olvasható minden prospektusban és a művésszel készített interjúkban is. A triviális megfogalmazás mondjuk egy picit elvesz az egész ízéből, még ha utólag olvassa is őket az ember).

Hétköznapinak tűnő, szinte teljesen üres szobákba nyitogatunk be, újabb és újabb ajtók következnek, nagyon izgalmas módon továbbra is csak a falrepedések, a zavaróan éles neonfények, a termek üressége beszél, sejtet. Az egyik kamrában földre terített matrac, a másikban szárítókötél, egy harmadik, konyhaszerű helyiségbe éppen hogy csak bekukucskálhatunk. Külvilágra utaló jel sehol, illetve egy helyütt látni vélünk egy ablaknyílást, de a túloldalról nagyon is szürreális fény szűrődik be. Meg amúgy is, ha minden igaz, eddigre már elég mélyen a földszint alatt járunk. Lépéseinktől recseg a parketta, a levegőben friss festékszag érezhető. Magában a sorrendben, a terek egymásmellettiségében és egymásra utaltságában, csupaszságukban áll

a hely néma varázsa,

vegytiszta rejtelmessége. Ezen a ponton Boltanksi emlékkamrái vagy Ilja Kabakov térrekonstrukciói villannak be, de Schneider nemes egyszerűséggel egymáshoz épített duplafalú kamrarendszere azoknál még letisztultabbnak, ezáltal érdekesebbnek, megfejthetetlennek is hat.

Mindaddig, míg be nem lépünk az utolsó téregységbe, megint teljesen elsötétített termek és szögletek, csak éppen a földön van valami zavaró. Három sarokban pontszerű fényforrással megvilágított foltok, a krimifilmekből ismert műanyag fóliával félig eltakart

holttestek (?)

vagy élettelennek ható alakok, realisztikusan megformált, ernyedt, élettelen karok, harisnyás lábszárak, az egyikük nadrágja alatt hatalmasra meredt hímtaggal. Hirtelen érezhetővé válik, itt most talán félni kellene, ez lenne a kiállítás poénja, a halál maga, sejtelmesen élettelen alakok, le is takarva meg nem is, vérfoltok sehol, viszont életjelek sem, biztosan valami szellemkastélyban járunk, ahol viszont megint nem fogok megijedni. Mert a felöltöztetett gumialakok inkább gegként hatnak. Inkább Maurizio Cattelan könnyen emészthető, emblematikus viasz- vagy szilikonbábuira emlékeztetnek, mintsem Boltanski vagy Kabakov precíz és érzékeny feltárásaira. De az is lehet, hogy önmagukban megállnák a helyüket, csak éppen a végtelenségig letisztult és nemes monumentalitású fekete kürtő meg a minimál-szobák mellett hatnak ilyen megmosolyogtatóan. Két különböző anyagról van szó, és Schneider szerintem jobban járt volna, ha kispórolja a horrorszobát.

Benyitok még egy vaskos fémajtón, hirtelen

sziréna szólal meg,

egy őr fut be. Megtaláltam tehát az egyetlen utat is, amely – rossz jelölés miatt nem egyértelműen – nem a Totes Haus része, hanem személyzeti kijárat. Majd eltévedek még egy koromsötét zsákutcában, de hamarosan rátalálok a megoldást kínáló liftre, gombnyomás, érzem, felfelé haladunk. Újabb gyermekkori emlékek, a first person shooterekben szokott egy-egy játékszint ilyen felvonóval végződni, hullák elintézve, jöhet a következő level.

A következő level pedig maga a múzeumi gyűjtemény, a liftből kilépve hirtelen kellemes, eleven kontrasztként hatnak a white cube-terek, előttem Sigmar Polke nagyméretű, áttetsző vásznai, Beuys-filcek, de nem sokkal később találok eredeti Boltanskit és Kabakovot is.

Gregor Schneider egyébként egy ideje tényleg mintha más utakon (is) járna. Idén tavasszal nem kis botrány kerekedett, amikor bejelentette, hogy belátható időn belül egy haldokló idős embert kíván egy általa e célra bérelt teremben műalkotásként bemutatni. A szerepet vállaló gyógyíthatatlan beteg halálos ágyán, nézőkkel és kamerákkal körbevéve egy Schneider által megálmodott performansz keretei közt lehelné ki a lelkét. Ez lenne aztán a legelemibb, legéteribb műalkotás. A témával minden jelentősebb német művészeti lap foglalkozott, de még a napi sajtó is megírta, a kritikusok és múzeumi szakemberek az ötletet egybehangzóan perverznek minősítették.

Perverz és talán felszínes is, patetikus aktussá, tipikusan sokkoló, feltáró, no majd én rámutatok, rákérdezek típusú event-té emelni a máig létező legszemélyesebb, legsokszálúbb fogalmat. Arról már nem olvastam, csak gondolom, hogy az exitus maga lenne a zárt körű vernisszázs, újságírókkal, pogácsával és fehérborral. Bár nem tudom, illetve ki tudja, nehéz olyan művet kommentálni, talán nem is szabadna, ami még nincs is, opponensei mindenesetre feltették Schneidernek a kérdést, ugyan miért nem várja meg saját maga halálát, egyszerre sokkal személyesebb, performatívabb és mennyivel elegánsabb is lenne az egész. De így, hír formájában nekem túl szájbarágós, mint ahogyan a Totes Haus ideiglenesen szétfektetett bábui is. Sokkal jobban szeretem, amikor ugyanez a művész nagyságrendekkel érzékenyebben fogalmaz, akár ilyen mélyenszántó nagy dolgokról is, mint halál(félelem), egyedüllét, horror vacui stb. Mert a terek sokkal többet képesek kifejezni, a múzeumból szinte fájóan kinövő furcsa fekete test, ez a szögletes torok, belsejében a metafizikus objektekként felsorakoztatott csupasz kis terek, a maguk eltérő mikrokozmoszával, minimalista látványvilágával, mindez sokkal inkább

ijesztő és rejtélyes,

sokkal több apró utalást, lehetséges emléknyomot rejt magában. Emellett persze alkalmat ad nyitogatásra, kukucskálásra, tetszés szerinti sorrendben való személyes, interaktív felfedezésekre.

Az END (ez ugyanis a fekete monstrum hivatalos neve) amúgy szervesen kötődik Schneider néhány korábbi, nagyszabású (köz)térmódosításához. Egy éve például a hamburgi Kunsthalle épületét takarta el egy hatalmas fekete kockával, a 2005-ös Velencei biennálén pedig ugyanezt a zavaró alakzatot ültette be a Szent Márk tér kellős közepére (mintha csak egy új

Kába-kő

pottyant volna le egyenesen a város főterére) – hadd mélyedjen el a kultúrára éhes, rohanó turistaközönség a szuprematisztikus feketeségben. Mintha egy picit Malevicset gondolná vagy fejlesztené tovább, csak sokkal provokatívabb, és talán játékosabb formában, vagy éppen Christo és Jeanne-Claude burkolós mutatványaival folytatna párbeszédet. Schneider fekete alakzatai is nyilvánvalóan a takarásról, a játékos-kísérletező látványredukcióról és minimalista formajáték izgalmasságáról szólnak. Éppen ezért zavartak engem az enteriőrben látható krimiízű figurák.

Mindent összevéve megérte elvonatozni Mönchengladbachba, az állandó gyűjteményt átfutva újra körbejártam ezt a végletekig rafinált, minden lejtésében és kanyarában gondosan megtervezett csőszerű portikuszt. Közben besötétedett, a négyszögletes nyílás most még tátongóbb, még feketébb lett. Túl sok látogató aznap nem lehetett, előttem sem várt senki, és most is csak egy idős öregúr érdeklődött, majd vitatkozott a kasszásnővel, hogy miért fizetne ő öt eurót egy nagy fekete semmiért, hogy a végén még majd ott törje ki a nyakát.

(Gregor Schneider: END. Mönchengladbach, Museum Abteiberg, 2008. november 8. – 2009. július 31.; Kép: a szerző felvétele)