Saját fejünkkel gondolkodni

Az persze más kérdés, hogy a fejünk fölött olimposzi magasságokban operáló érdekcsoportok lapjaiba mennyire játszik bele a fentebb vázolt, cizelláltnak semmiképp sem nevezhető attitűd általános terjedése, s hogy a magát függetlennek aposztrofáló – ne menjünk messzire – közép-kelet-európai média mekkora hányada érdekelt az elmúlt években fokozott érdeklődés központjába került iszlám világ valósághű láttatásában, elemzésében. Az emberek többségének ritkán tűnik fel, hogy valószínűleg igencsak egyoldalúan megszűrt információk alapján kell képet alkotnia erről a kérdésről. Kovács Attilát, a Comenius Egyetem összehasonlító Vallástörténet Tanszékének adjunktusát abban a reményben kerestem fel, hogy segít az alapvető fogalmak tisztázásában.

Tisztában lévén a kérdés banalitásával, kérlek, vázold röviden az iszlám hit alapját, lényegét!

Az iszlám szó jelentése: béke, alávetés, megadás. A béke azt jelenti, hogy az ember békében él önmagával és a környezetével, az alávetés pedig Isten parancsai iránti alázatot, odaadást és engedelmességet feltételez. A muszlimok vallásukat nagyon racionálisnak, a hivő és a gondolkodó szellem kívánalmainak egyaránt megfelelőnek tartják. Ehhez kapcsolódóan a Korán kifejti: „…az ésszerű gondolkodás képessége Isten egyik legfontosabb adománya”. Az iszlám nem követeli híveitől, hogy vakon, kérdések feltevése nélkül kövessék tanait. Másfelől – s ez biztos sokakat meglep – az iszlám a legszigorúbban monoteisztikus vallás, mivel legjellemzőbb attribútuma Allah egyedülvalóságának, illetve egyszemélyűségének hangsúlyozása.

Mit jelent ez az iszlám hétköznapokra vonatkoztatva?

Egyértelműen azt, hogy a valóban megélt iszlám hit – más, valóban megélt vallásossághoz hasonlóan – több mint vallási meggyőződés, sokkal inkább életmód. Meg kell érteni, hogy az iszlámnak van egyfajta totalitása, ami az élet minden területére kiterjed. A muszlim ember, ha nagyon akarja – némi túlzással élve – a születésétől fogva az iszlám szabályai szerint élhet. A közhiedelemmel ellentétben az iszlám nagyon kevés dolgot parancsol meg kategorikusan, üzenetét jobbára ajánlások formájában tolmácsolja. Van azonban néhány alapvető szabály, melyeket A hit öt pillérének nevezünk.

Melyek ezek?

A hitvallás (saháda), az ima (szalát), a böjt (szaum), a szegényadó (zaklát) és a zarándoklat (háddzs). A hitvallás lényege: Egyedüli Isten Allah, és Mohamed az ő prófétája. A hitvallás monoteista lényegének hangsúlyozása ez, amiről a Korán így nyilatkozik: „Allah – rajta kívül nincs más Isten – az élő, magában létező. Nem vesz rajta erőt szendergés, sem álom. Övé minden, ami az égben és a földön van. Trónusa átöleli az eget és a földet. Megőrzésük nem görnyeszti meg őt. Ő a magasztos és a hatalmas.” (2. szúra, 255) Az istentisztelet vagy imaszertartás mozdulatok meghatározott sorrendjéből áll, melyeket a mekkai Kába kő felé fordulva hajtanak végre, s közben rövid Korán-idézeteket mondanak. Ezt naponta ötször, meghatározott időpontban végzik. Péntek délben minden felnőtt férfinak meg kell jelennie a mecsetben, ahol a gyülekezeti imát prédikáció követi. A böjtöt Ramadan hónapban tartják, ekkor napkeltétől napnyugtáig tartózkodnak az evéstől, az ivástól, a dohányzástól és a nemi érintkezéstől. A hitbuzgók ebben a hónapban a szokásosnál többet imádkoznak, felolvasnak a Koránból, vallási kérdéseken elmélkednek; persze vannak, akik a nappalt alvással töltik, mivel az éjszaka ilyenkor a vidám, önfeledt szórakozásé. Ha valaki a Ramadan idején beteg vagy hoszszabb úton van, akkor a böjt egy részét vagy egészét alkalmasabb időpontra halaszthatja. A kisgyermekes, gyermeket váró vagy szoptató anyák, a szolgálattevő katonák és az idült betegek mentesülnek a böjt alól. A szegényadó a szűkölködők anyagi ellátásának fedezésére szolgál, eredetileg minden muzulmán fizette. A rendelkezés keltezése még Mohamed idejéből való, és a túlságosan nagy vagyoni különbségeket igyekszik enyhíteni. Régebben a moszlimok jövedelmük vagy vagyonuk egy meghatározott részét adták, s eredetileg nem is alamizsna, hanem adótípus volt, amit a vallási közösség minden teljes jogú tagja fizetett. A legtöbb arab államban mára eltörölték, jelenleg az eredeti zakláttal nagyjából egyenértékű adományt illik adni. A muzulmán év 12. hónapjában tett mekkai zarándoklat még a pogány kor, illetve a zsidósággal való közös gyökerek emlékeit, szokásait őrzi.

Európában – elsősorban konzervatív részről – él egy bizonyos szkeptikus szemléletmód a nyugati és az iszlám világ civilizációs alapevidenciáinak összeegyeztethetőségével kapcsolatban. Valóban reménytelen e két kultúrkör békés és a mainál integráltabb együttélése?

Aki ilyen elhamarkodott és totalitást sugalló kijelentéseket tesz, nincs tisztában a nyugati és a muszlim társadalmak közti alapvető különbséggel. A muszlim társadalmak nagy része nagyon tradicionális társadalom, és sok minden, amiről az emberek azt hiszik, hogy azért az iszlám a felelős (elsősorban a családi élet patriarchális megkövültségére utal – L. P. megj.), az valójában nem az iszlám miatt van, hanem az adott társadalom fejlettségi szintjének egyenes következménye. Például a kaukázusi örmények hiába keresztények, a családon belüli viszonyokat náluk is elsősorban a patriarchális tekintélyelv határozza meg. Minél nyitottabb egy társadalom, annál egyértelműbben sugallja tagjainak a választás szabadságát.

Az egymás iránti nyitottság leghangosabb ellenzői a fundamentalisták. Ez természetesen mindkét érintett félre érvényes, elég megvizsgálnunk az amerikai republikánus politikai elitnek a „terrorizmus elleni háború”-t kommentáló szövegeit (a „Gonosz tengelye” stb.). Mire kell tehát gondolnunk, ha azt halljuk, iszlám fundamentalizmus?

Hogy ezt megértsük, elsősorban le kell szögeznünk, hogy az iszlámra a kezdetektől fogva jellemző volt egyfajta pozitív történelemszemlélet. Egy olyan alapérzés, hogy „nagyjából minden rendben van, ha lassan is, de terjeszkedünk”, ami úgy a 18–19. századig igaz is volt. Ekkor azonban az iszlám világ konfrontálódott a nála gazdaságilag és katonailag sokkal erősebb, gyarmatosító európai hatalmakkal, amiből természetesen vesztesként került ki, s ezt a vereséget a mai napig nehéz feldolgoznia. Itt persze nem katonai, hanem civilizációs alulmaradásra kell gondolnunk. Ebből a megörökölt társadalmi-történelmi frusztrációból keresik a kiutat az egyes modernista irányzatok, melyek egyike az iszlám fundamentalizmus. Itt kell leszögezni, hogy a fundamentalisták a tradicionális iszlámtól nagyon eltérő dolgokat hangoztatnak.

Melyek a fő eltérések?

Az iszlám teológia gerince az a spekulatív hagyomány, ami elsősorban a Korán értelmezésének módszertana, és amelyet Mohamed óta évszázadokon keresztül vallástudósok, vallásjogi tudósok alakítottak, gyarapítottak. Ha valaki komolyan tanulmányozni akarja az iszlámot, beiratkozik egy iszlám főiskolára, ahol végigmegy egy megismerési folyamaton, ami garantálja, hogy a diák megtanulja értelmezni a tradíciót, ami egy évekig tartó, komoly elszánást igénylő munka. A fundamentalistáknak általában gőzük sincs erről az egészről, és nem is nagyon akarnak tudomást venni róla. Mindenfajta fundamentalizmusra jellemző az adott szellemi-vallási hagyomány egyfajta technokratikus habitusú értelmezése, s ez történik az iszlám fundamentalisták esetében is, mikor elkezdik saját, torzult szempontjukból értelmezni a Korán egyes – többnyire kontextusból kiragadott – szövegeit. Ennek az iszlám legitim szemantikája szempontjából természetesen katasztrofális következményei vannak. Kellő elméleti felkészültség híján durván leegyszerűsítik az iszlámot valamiféle primitív harci ideológiává, amely hálás közönségre talál a nyomor és az elmaradottság platformjain. Meg kell viszont említeni, hogy az iszlám világban korántsem olyan elterjedt a fundamentalizmus, mint ahogy azt a nem mindig objektív honi média tálalja, továbbá azt is, hogy még a fundamentalisták döntő többsége is inkább az elmélettel van elfoglalva, csupán nagyon kis számuk militáns. A bajok ott kezdődnek, hogy néhány kicsi, de jól szervezett csoport is elég nagy felfordulást képes csinálni. Érdekességképpen talán megjegyezhetjük, hogy a fundamentalizmus terminus technicus az amerikai protestáns világból származik, még az 1910-es évekből, amikor valamelyik helyi felekezet egy vallási tárgyú, The fundaments... című füzetsorozatot adott ki. A szó később valamilyen tanítás alapjaiból kiinduló, ugyanakkor rugalmatlan gondolkodású, asszociálni képtelen személyek megnevezéseként kodifikálódott a nyelvben, maga az arab kifejezés – az uszúlíja – is az angol fundamentalist tükörfordításaként kelt életre. Általánosságban elmondhatjuk, hogy nyugati szemszögből az iszlám világ egy monolit blokknak tűnik, ahol minden egyforma és minden szörnyű. Ez persze nem igaz.

Az európainak nevezett értékrend egyik legmeghatározóbb, mondhatni kulcsfogalma a tolerancia. Miképpen értelmezhető ez a fogalom az iszlám kontextuson belül?

Az iszlám – lehet, hogy ez sokak számára furcsán hangzik – egy toleráns vallás. Más vallásokkal való együttélése ma nem mutat túl biztató képet, de a történelembe visszatekintve egész jól alakultak a dolgok. Például zsidóüldözés nem volt a középkori iszlám világban, amivel a „keresztény” Európa már nem büszkélkedhet. Az már más kérdés, hogy a mai muszlimok közül nem mindenki tudatosítja vagy vállalja ezt az örökséget. Vannak, akik bedőlnek az olcsó politikai propagandának, ami természetesen ott is az európaihoz hasonló számban és intenzitással jelenik meg. Amíg a politikusok többsége legfeljebb egy választási időszak perspektívájában képes/hajlandó gondolkodni, addig nehezen várható el, hogy az előítéletekkel beoltott tömeg észszerűen kezdjen viselkedni, ami persze nem csak az iszlám világra érvényes. Pedig a megoldás valahol ott van, hogy ha lehet, egyre többen kezdjünk el gondolkodni a saját fejünkkel.