Régi bányavárosok aranya

Az információs hölgy szerint az egyetlen múzeum, ami szombaton is nyitva van, egy bányavágat, a Glanzenberg galéria, amibe 2 óra múlva lehet bejutni. Nem nagyon bíztunk benne, hogy meg tudjuk nézni ezt a bányát, ráadásul a szórólapon 13 óra volt, az informátorunk pedig 12 órás indulást ígért. Mindenesetre türelmesen ácsorogtunk délben a bányalejáratnál, amin egy csöppet sem bizalomgerjesztő lakat lógott. Már éppen feladtuk a várakozást, amikor megjelent az információból ismert hölgy és barátságosan intett felénk. Kisvártatva egy öltözőbe kísért, ahol esőköpenyt, lámpát és fejvédőt kaptunk, majd egy rövid tájékoztatás után az ő vezetésével indultunk a bányavágatba. Csodák tehát – úgy látszik – nincsenek, itt is több feladat tartozik egy emberhez, ugyanúgy, mint a szállodában. Itt a városban is egy ember végez minden, a turisták kiszolgálásával kapcsolatos teendőt. Ez azért érthető lenne, ha csak mi négyen lettünk volna turisták a városban, de tény, hogy ebben az időben négyen (na meg a Jolly Joker információsunk) indultunk neki Európa legrégibb bányájának. Ez a kb. 500 méteres vágat arra szolgált, hogy a bányászatnál felesleges vizet elvezesse, így – bár eléggé csillogtak a falai – arany vagy ezüst sohasem volt benne, a látványt (legnagyobb sajnálatomra) csak a lecsorgó víz okozta. A járat aljába fapallókat fektettek, azokon haladtunk többnyire behajlított háttal. Olyan kemény az itteni kőzet, hogy ennek a járatnak az építésénél évente csak 15 métert haladtak a csákányosok (szépen látszottak a vájat falán ennek az aprólékos módszernek a nyomai). Persze ez akkor volt, amikor még csak kézi erővel dolgoztak, majd később az első robbantásokkal (ezt is itt próbálták ki először!) már eredményesebbek voltak. Ebben a járatban Mária Terézia és több Habsburg uralkodó, valamint a gyermekeik, valamint államelnökök, sőt a bányászati iskolák delegátusai is jártak már itt előttünk. Itt jártuk emlékéül mindannyian márványtáblát kaptak a vágat végében, ahol egy nagyobb termet alakítottak ki. Ez a hagyomány azóta is fennmaradt, a neves vendégek látogatását tábla őrzi. Titokban én is reménykedtem egy kis táblaavató ceremóniában utunk végén, de hiába...

Döbbenetes, hogy ezekben a vágatokban egykor gyerekek is dolgoztak, sokszor világítóeszköz nélkül, vaksötétben, 10-12 órát itt töltve, csak a fülükre hagyatkozva nyitogatták az ajtót a bányalovak előtt.

Sokféle gomba nőtt utunk során a nedves aljzatban, a vízzel együtt beszivárgott vasérc, mész és más oldott anyagok különböző színekkel gazdagították a tárna falát. A valódi ércvájatok a mi járatunkra merőlegesen haladtak, néhány helyen be lehetett látni ezekbe, de egy picinyke aranyerecskét se láttunk sehol. Az arany rég elfogyott, a kilencvenes évek elején a bányákat is bezárták.

Kellemesen túra után újra Hutának, bocsánat Szklenófürdőnek (Sklené Teplice) vettük az irányt, a jeges és kanyargós út néhol elég veszélyes volt, de szerencsésen megérkeztünk a kis hegyi fürdőhelyre, itt már jártunk egyszer, amikor szállást kerestünk, de elhatároztuk, ezúttal megmártózunk a messze földön híres gyógyvízben.

(Folytatjuk)