Privát líra önfegyelemben

Bolond-e ki költővé lesz a XX. század vége felé ez országban, s még olyan fajta gyermeki idealizmust is továbbvisz magában a XXI. századba, amely szerint hisz a versnek mint fehér papíron születő isteni ajándéknak megváltó erejében? Lehet, hogy az. De talán az ilyen fajta bolondságok vitték tovább mindig is a világot. Privát líra önfegyelemben, hangzik a cím, s kérdhetné a kedves olvasó, mit is akar ez az ember itt leírni. Mi az a privát líra, hogyan lehet azt önfegyelemben tenni, s egyáltalán miért fárasztnak megint? Privát líra pedig az a zöld-fehér, szép kiállítású kötet, amelyet most kezébe foghatott az olvasó a Lilium Aurum Könyvkiadó kiadásában. Privát líra, amely nem összekeverhető, amely sajátos felhangjaival, egyszeri megszületésével személyes hangon elmondott véleményt és képet közvetít egy ember, egy költő, egy közéleti, egy társadalomszervező személyiség látásmódjáról, akit Hodossy Gyulaként ismerünk.

Az embert művei alapján lehet legjobban megismerni. Vagy nem! Művei alapján úgy, hogy a vers minden terhet, minden súlyt, minden igazságot és minden hazugságot elbír, csak pontosan kell érezni és tudni, miből mennyi lehet benne. Ha szándékosan őszinte a szerző, akkor legmélyebb titkait is kiadja, ha szándékosan félrevezető akar lenni, a legjobb szemű írástudót, olvasós is lépre tudja csalni. A lépre csalás nem műfaja Hodossynak. A kor huncutságait tömören és frappánsan fogalmazza meg. Iróniával, kesernyés mosollyal, a realitás szürkeségét, emberi hibáinkat megcélozva. A XX. század második felének nagy tetteiről szóló háromsoros verse egyszerre szállóige, kritika, pillanatnyi helyzetkép és politikai analízis is lehet, idézem: Hej, / néha mekkora / levegőt kellett venni! Személyes megérzésem, az elolvasott versek, lírai vallomások, szürrealista vázlatok, filozófiai kisesszék inkább arról győzhetnek meg mindenkit, hogy itt egy nagyon őszinte kitárulkozás, egy hoszszú és mélyen beásó időbeni és térbeni utazás részese lehet, ami a költő legemberibb vonásait tárja fel, a legpontosabb, a leghűebb képet adva róla. Nem kell viselkedni! Bele lehet nyúlni minden sebbe, bele lehet vájni minden aknába, minden gondolatra rá lehet csatlakozni, lehet vitatkozni, lehet kérdezni, számon kérni, szeretni és átkozni egy ilyenfajta vallomástételt. Egyet nem lehet vele: közömbösen elmenni mellette, elsiklani a mondanivaló, az üzenetek, a pamfletszerűen kiugró, mindenkori állapotainkat tükröző, szinte kritikai ostorozások felett és a mélylíra, az egyéni, a privát, a legbelsőbb én megmutatásának tiszta szándéka felett.

Minden költő specifikum, mindegyiket olvasás közben kell megtanulni felismerni, ahogy ezt Dusza István írta egyik esszéjében. Mindegyik speciális kulccsal nyílik, s a kulcsot csak az egyén, a másik én, a másik privát, a másik lírára hajlamos egyed, az olvasó tudja megtalálni, de az is csak akkor, ha nyitottságát adja hozzá a mű olvasásához. Nem az a lényeg, hogy és mit írunk, hanem hogy mit és hogyan ért meg az olvasó? Egyfajta megközelítés lehet ez is. Azt tartom, amikor verset, szépirodalmat vesz kezébe valaki, akkor nem úgy olvassa azt, mint mondjuk a napi sajtót. Attól a lírától, szépirodalomtól biztosan mást, többet, valami személyeset, feloldozást, kérdéseire választ, soha ki nem mondott terheinek megfogalmazását, az én is gondolhattam volna erre felismerésének fényes érzetét várja.

Oly korban lett költő Hodossy, mikor ember embernek farkasa, mikor a vers, az irodalom, a lét maga egzisztenciális válságát élte és éli. Mert mikor is kezdett Gyulánk? Valamikor a nyolcvanas évek elején, még a múlt században, vad szocialista realizmus, cerberusként a szövegekbe beleugató, pártkönyvet lobogtató cenzorok idején. Irodalomszervező tevékenységét is ezek a cerberusok futtatták zátonyra, az Iródia mozgalom azonban mára már irodalomtörténeti ténnyé nőtt, s egyfajta csoportosítási jelzőként is használatos, még ha nem ez volt is az eredeti szándéka. Ma sem sokkal másabb a helyzet, talán csak nem ideológia cenzúráz, hanem a pénz boldogtalan hatalma, a mosolytalan világ kényszerhelyzetet szülő nyomásgyakorlása. Mégis, Hodossy meg tudott maradni Énnek. Embernek, egyéniségnek, aki máig tisztán tudja, honnan jött, hová tartozik, kiknek tartozik elszámolással gondolataiért, tetteiért. Költő, aki meri vállalni a Don Quijote-i téboly és kijózanodás pillanatait, aki meri vallani: szeret, szereti, ha szeretik, s ettől többet úgyse vihet át a túlsó partra. Oda csak az érzésekből gyúrt fénygömb kíséri a lelket. Ebből a fényből gyűjt és két marékkel szór, oszt a költő. Ezért a vers, ezért a keserű önvallomások, a lírai én abszolút csontig való lemeztelenítése. Ezért van az íme, az ember.

Ecce poeta — íme, a költő! Vegyétek és vigyétek az ő verseiket, mert az a ti italotok és ételetek, mert attól támadnak fel a szívben az érzelmek, amikből minden reggel merítve tudunk tovább lenni és tovább szeretni és szeretve lenni. Privát lírában, önfegyelemben, a szabadság szomorúságában és a rabság felemelkedettségében. Kereshető és megtalálható szavak súlyát érezve. (Lilium Aurum, Dunaszerdahely 2003) Szászi Zoltán