Politúros gramofon

Talán a november eleje volt a legidegesítőbb ebben a karácsonyban, a maga melegrekordjaival. Mindenképpen bosszantott volna, hogy a nagyáruházak máris megkezdték karácsonyi árukínálat című rablótámadásukat, de kiskabátban izzadva bámulni a műfenyő- és villanygyertyadíszbe borult kirakatokat számomra majd olyan abszurd, mint a bermudanadrágos ausztrál karácsony a tévében. Nem igazán irigylem tőlük. Miért nem hagyják meg nekünk a miénket, zúgolódnék, de eszembe jut, az utóbbi időben egyre görcsösebben próbálok haladni a korral, s íme, itt a példa rá, hogy ez nem megy, nem tolerálom a modern üzletpolitikai és reklámfogásokat. Aztán úgy döntök, jogom van a morgáshoz, amiért elveszik a gyerekektől a karácsony előtti napok fokozódó, a bekapott nyaklevesek számával egyenes arányban növekvő izgalmát (Pisti, te már megint nem bírsz magaddal, meglátod, nem hoz semmit a Jézuska), majd a csomagbontásban megtestesülő katarzist. Amiben a csodavárás volt az igazán szép, mert a tartalom ritkán változott, flanelling, jégeralsó (nővérem: haha, a Pisti kétszer is belefér az új purigatyájába, utána szétválasztottak bennünket) esetleg kesztyű (hogy legyen mit elveszítened), az a hülye Jézuska tudhatná, hogy utálom az egyujjast. Mint nyáron a szandálba zoknit húzni, úgy télen a férfiasság szimbóluma az ötujjas kesztyű (anyám: apád az egyujjasban nem tudna cigarettázni, de az egyujjas melegebb). Szóval – a katarzist hiányolom, a kiskrapekok aligha fognak november elejétől karácsonyig egyfolytában izgulni, ebbe csak belefásulni lehet. Persze a jus murmurandi gyakorlása közben rám is hat a sok reklám. November közepétől egyre gyakoribb témánk az asszonnyal, hogy kinek mit vegyünk, döntéseinket a jégeralsó-racionalitás jellemzi, többnapos fejtörés után anyáinkat illetően is megállapodunk (anyám: fiacskám, nekem mindenem megvan, ne vegyetek semmit, az a legnagyobb ajándék, ha hazajöttök), bár ez nem könnyű feladat. Tényleg megvan mindenük, anyám majd kinyitogatja a szekrényeket, ágyneműk, törülközők, derekat is melegítő kisingek glédában, a vitrinbe se fér új mütyür. Csak egymással van gondunk a nejemmel, többször eljátsszuk a „te, képzeld milyen jó eztmegazt láttam, mit szólsz hozzá” című, ártatlan-ravaszkás képpel előadott játékot, s lessük, mire harap rá a másik. Gyere, fogom kézen, s kinyitogatom a szekrényeket, ágyneműk, törülközők, derekat is melegítő kisingek glédában, a polcokra se fér új mütyür. Megalkuszunk: nem veszünk egymásnak semmit, illetve közösen vásárolunk néhány jó könyvet. Mintha megcsapott volna valaminek a szele, csendesek vagyunk, érzem, arra gondol, amire én: ezt már kétannyi hidratáló-krém vagy márkás arcszesz sem tudja megállítani – de nem kérdem meg tőle. Elfojtom mosolyomat, még félreérthetné, pedig csak azon kárörvendezem, hogy jó sok fejtörést okozhatunk mi is a gyerekeinknek. Ők az idén is csak ünnep utáni „utókarácsonyra” jönnek, a mi kínunk, a középütt állók kínja, hogy választani kell, s az ember a gyengébbik mellett dönt – az anyjához utazik. És átbeszélgeti az ünnepet. Ülünk a fotelban, a nappaliban, s mindig az az érzésem, hogy sehol sem ketyeg olyan hangosan az óra, mint amikor anyámmal beszélgetek. Mintha a ketyegésre fűznénk az emléktöredékeket, akár gyerekek gyöngyöt a cérnára. Minden hazatéréskor azt figyelem, mennyivel nehézkesebben indul az egyre messzebb lévő konyha felé. Miért nem szóltál, behoztam volna a teádat, mondom, s ő bizonygatja, valamicske mozgás kell. És mutatja a sok, általában befejezetlen rejtvényt: az agyat is meg kell mozgatni, öreg korára sem tunyulhat el az ember. Sűrűn bólogatok a félhomályban, úgysem mondja ki az ember, amit szeretne, a felkattanó villany megmenti a helyzetet – hogyne segítenék megfejteni néhány függőlegest meg vízszintest. No, megfejtettük, mondja, s úgy teszünk, mintha ez lenne a fontos, közben meglesem a címlapot, tavalyi az újság. Ha közelebb laknátok, mondja vontatottan, s erre megint nincs válaszom. Talán ő is tudja, a Kassa–Pozsony távolságot nálam sem kilométerekben mérik, hanem abban a megfoghatatlanban, amitől az ember felriad álmából, és elhatalmasodik rajta a hangosan kimondani sem, mert félelem, reggel pedig ahhoz sincs ereje, hogy megszámolja a csikkeket a hamutartóban. Még ti, gyerekek is hogy meghatódtatok, emlékszel, kérdi.

Hogyne emlékeznék, a Mennyből az angyalra gondol, a lemezre. Azon a nyáron vettünk egy gramofont, mindig elfelejtem megkérdezni, hogy honnan volt rá pénzünk (apám: ez nem is gramofon, ez egy szép bútor), hatalmas diófa doboza politúrozott, délelőttönként, mikor ráesett a napfény, jobban csillogott, mint a már félig megvakult állótükör. Nem tudtam úgy elmenni mellette, hogy meg ne simogassam (anyám mindentudóan: ugyan ki maszatolhatja mindig össze ezt a gramofont). A mi gramofonunk majdnem akkora esemény volt az udvarban, mint kevéssel később a közvetlen szomszédunk tévéje (Pisti, aztán nehogy megint ti kéredzkedjetek, csak akkor mehettek televízort nézni, ha hívnak). Nos, azon a szentestén, míg az asztal körül vártuk, hogy anyám kimerje a káposztalevest, egyszer csak megszólalt, teljes hangerővel, a Mennyből az angyal. Magyarul, lemezről, anyám megszerezte. Ma már tudom, azokban az időkben ez nem volt semmi. Jóval később, amikor már megjelentek a műanyag mikro- és makrolemezek, valamelyikünk véletlenül ráült, és elpattant. ĺgértünk helyette anyámnak modern, „törhetetlen” Mennyből az angyalt, de sosem vettük meg. Szeretem ezeket a csöndes, eseménytelen karácsonyokat, a számomra korai villanyoltással együtt. Még bóklászom a sötét lakásban, óvatosan megnyitom a konyhaablakot, és kifelé fújom a füstöt. Hallgatózom kicsit a szobája előtt, tudom, hogy nem alszik, csak csukott szemmel pihen és figyeli a neszezésem. Alaposan beverem az oldalamat, megint elfelejtettem, hogy már évek óta új helyén áll a kisszekrény. Pillanatra megmerevedek, mintha csak cukrot loptam volna a fáról, s várom, hogy megszólal. Míg elvackolódom, felszisszenek. Holnapra ez is megkékül. De holnap időm sem lesz gondolni rá. Hajnalban utazunk vissza, gyors takarítás, bevásárlás, kuktáskodás a konyhában: estére jönnek a gyerekek karácsonyozni. Hangosak, harsányak, a régi dolgokkal ugratják egymást – már ők is ritkán találkoznak. Évek óta foglalkoztat: tudtunk-e mi nekik egész életre emlékezetes karácsonyokat csinálni? Még nem volt bátorságom rákérdezni. Talán majd jövőre.