Politikai macsizmus

New York – A világ egyes részein tombol a hipermaszkulinitás. Az Amerikai Egyesült Államok elnöke úgy veri a mellkasát, mint egy barlanglakó ősember, a nőket a puncijuknál fogva ragadja meg, és úgy üvöltözik, mint egy megtermett emberszabású majom. Jordan Peterson kanadai pszichológus professzor számos fiatal férfi követőre tett szert azáltal, hogy arra buzdította őket, húzzák ki magukat, küzdjenek meg a liberális puhányokkal, erősítsék meg a férfi autoritásukat, és állítsák vissza a természet erőin alapuló régi társadalmi rendet. Peterson egy másik önsegítő guru, Julien Blanc lájtosabb kiadása, aki pár évvel ezelőtt azzal a kijelentésével kavart botrányt, hogy a nők élvezik, ha erőszak áldozatai lesznek.

A hipermaszkulinitás tombolásának megvannak az előzményei, mégpedig politikailag sokkal mérgezőbb módon. A két világháború között Olaszországban Mussolini építette a maszkulin kultuszát: a Nagy Vezér lovaglócsizmában, a bőrszíjat markoló kezekkel; parádézásával és az erős, előreugró állkapcsával úgy uralta az olasz nyilvánosságot, mintha az az engedelmes kitartottja lett volna.

Mussolini példáját más európai vezetők is követték. A nemzeti hanyatlás és az elpuhuló kultúrák megfékezésének megszállottjaként a teátrális férfiasság elemeivel igyekeztek felrázni az embereket. Hitler a férfiasság eszméjét tömören ragadja meg a Hitlerjugend jellemzésekor: „Gyors, mint az agár; szívós, mint a bőr; és kemény, mint a Krupp-acél.”
 

A fasiszták általában úgy ábrázolták a zsidót, mint akinek a gonosz manipulációja azzal fenyeget, hogy aláássa a nemzet egészségét és közben világuralomra tör. Ez a kép ma is felbukkan Európa egyes részein, mégpedig alig álcázva a törtető, erős férfiak retorikájában.  A hivatalos gyűlölködők is használták a zsidó sztereotípiákat: a gyenge, a tudálékos, és aki jó benyomást akart kelteni – ezek pont ellentétei a férfias ideálnak. Ha az iskolai játszóterek hierarchiáját kiterjesztjük a társadalomra, akkor ők voltak a bántalmazók természetes áldozatai.

Az erőszak és a hiperférfiasság felemelkedése nem korlátozódott a nyugati világra. A japán militarizmus groteszk formái jól ismertek az 1930-as évekből, de az, hogy mi történt Indiában – nagyjából ugyanakkor – már kevésbé. Radikális hindu nacionalisták megalapították a Rashtriya Swayamsevak Sangh (RSS) nevű önkéntes hindu nacionalista paramilitarista szervezetet, amelynek erős befolyása van a vezető Bharatiya Janata Pártra. A szervezet a 19. század végi szlogenek („Marhahús, Bicepsz, Bhagavad-gíta”) által inspirálva versenyre kelt az európai fasisztákkal, a khaki egyenruhába öltöztetett fiatal hindukba beleplántálta a saját ideáljait a katonai fegyelemről. 

Bár a hipermaszkulinitás többé-kevésbé ugyanakkor bukkan fel a világ különböző pontjain, megjelenésének okai eltérők: általában a megalázásból vagy a megalázástól való félelemből erednek.  A hindu nacionalisták Indiában – érthetően – a gyarmati alárendelés szégyenére reagáltak. Olyan erősnek kellett lenniük, mint a brit mestereiknek, még olyan áron is, hogy ez a marhahús-evés idegen szokásával járt együtt.

Nagyon sok német, különösképpen a férfiak, megalázónak tartották azt, hogy elveszítették az első világháborút, valamint a szövetségesek által az országra kirótt szigorú büntetést. Nemcsak a győzteseken akartak elégtételt venni, hanem a liberálisokon és a zsidókon is, akikről úgy gondolták, elárulták őket.
 

A franciáknak, akik a 19. század végén indították a szélsőjobbos mozgalmaikat, például az Action Française-t, még mindig fájt a poroszoktól elszenvedett vereség 1871-ből. A reakciós francia értelmiségiek a nemzet felélesztéséről álmodoztak. Néhányan annyira szenvedtek a francia dekadencia gondolatától, hogy annak reményében üdvözölték az 1940-es német megszállást, hogy majd helyreállítják a férfias erényeket.

Miért terjed ma robbanásszerűen a politikai macsizmus az Egyesült Államokban és Európában?

A megaláztatástól való félelemnek több oka is lehet. Néhány fiatal férfit megfélemlíthetnek az egyenlőséget követelő feministák. Bár még mindig férfiak töltik be a vezető pozíciókat a társadalomban, de ez ma már nem magától értetődő. Az egyik magyarázat azt mondja, hogy valójában azért utálták Hillary Clinton elnökjelöltet, mert arra a főnöknőre emlékeztette őket, akit gyűlöltek.

Úgy tűnik, sok férfi vágyik az önsegítő guruk megnyugtatására, akiktől azt hallják, hogy a vezetés a férfi dolga. Mások szexuális megfélemlítésként élhetik meg a #MeToo kampányt vagy a női jogok egyéb követeléseit.

A macsó jobboldal másik célpontja a multikulturalizmus, különösen a muzulmánok jelenléte. A nyugati társadalmakban azzal párhuzamosan, hogy egyre több nő kerül vezető pozícióba, egyre több sikeres embert találunk nem-európai kulturális háttérrel. Szerintük amint a múltban a zsidó, úgy ma a muzulmán jelenti a veszélyt a nyugati civilizációra: fanatikusok és terroristák.
 

Az igazság azonban az, hogy a muzulmánok többségének gyenge a pozíciója Nyugaton, ezért könnyű célpontjai az agressziónak. És miközben ez történik otthon, a nem-nyugati hatalmak, mint Kína, egzisztenciális fenyegetést jelentenek.

Míg Clinton elnököt a női hatalom megvetett alakjának tekintették, Barack Hussein Obama – bár aligha nevezhető puhánynak – képviselte mindazt, amit az emberek nehezményeztek: diplomás, liberális, muzulmán a középső neve, s az apja afrikai. Obama elnöksége alatt a világ nagyot változott: Kína egyre erősebb, tömegesen érkeznek bevándorlók a nem nyugati országokból, a feministáktól újabb kihívások érkeznek. Így hát az emberek megválasztottak egy magas, szőke, nagyzoló, puncifogdosó elnököt, aki azt ígérte, hogy mindent visszacsinál. 

Donald Trump hiper­masz­kuli­nitása egyáltalán nem meggyőző. Zavaros szónoklatai és szájhősködése ellenére az az érzése az embernek, hogy a felspannolt macsó álarc mögött egy ijedt kis fehér ember rejtőzik, aki tudja, többé már nem irányít. 

Ian Buruma
a The New York Review of Books szerkesztője

© Project Syndicate