Partközel

Szászi Zoltán tud valamit a távolságról. Jobban mondva, sejt. Pedz. Distanciával kezel. Közelről szól, mégis messze van. Lett. Sorsára hagytuk egy óvatlan percben, pillanatban. Ezt nem is tudom, hogy tettük, hogy tehettük, hisz a minap még bennünk, azelőtt meg lehet, mellettünk történt mindaz, ami most ott van, vagyis már itt, a könyvben, amivel Szászi Zoltán számot vet a papíron. Ad. Nézünk rá. Jelez. Ismer bizonyos helyeket. Valakiket. Valamiket. Föld, Sziget, Tenger. És most a Távolban Föld. Bizonyára megkapta azt a fránya „üveggolyót”. A tanulhatatlan távolságot. Na, nézzük meg, gondoljuk magunkban, és igen; ha a körülmények optimálisak, ha figyelmesek leszünk, nyilvánvalóan látható. Kétségtelenül kirajzolódik, kibontakozik. A horizont elvár Valakit, Valamit.

A kötetbéli két költőt a térről, akik jól „szórakoznak” az órák könnyed, keserves múlásán. Csak sejtjük, az örök reménység ringatását várják ők a széltől. Várjuk, miként faragja borok erejét a nap, miként híznak az ízek, a savak. Várjuk az alkalmat, hogy kimenjünk apánk sírjához, ha kell még az albumba egy fénytelen fotó. Nekitámaszkodhatunk a déli harangszónak, várhatunk így, van annyi erő a sorban. Hisz egy slukknyi megsodort másodperc az egész. Volt minden. Idővel feszített harc.

„Hogy engedhetném elgurulni fényből faragott játékaim”(5.)

A kötet, amikor kinyitom, így indul, és ez, miután becsukom is kétségtelenül helytálló marad. Szászi Zoltán eddigi munkái is ezt igazolják. Ezt az utat mutatják-kutatják inspirálóan. Bátorítón. Hol a múlt, hol a jelen, hol a magunk fanyar ideje. De valóságos. Lehet navigálni a zátonyok között. Megnyugtató bizonyossággal. Prognosztizálható partközel. Tudjuk, mit kapunk. Igaz, nem abban az értelemben, hogy nagy erőfeszítéssel talán ki tudnánk találni Szászi-köteteket, -szövegeket, egy Szászi-szoftvert, hanem inkább azzal a megnyugtató rohanós, vásárlási kételyt elfedő nyugalommal (különösen így, karácsony környékén), hogy amit a táskánkba, kabátzsebünkbe csúsztattunk, tettünk, arról már tudjuk, hogy nem kell nagyon idegeskedni, a helyén van, na most nem ám csak úgy helyileg, valahogy itt inkább az értékre gondolok, a minőségre. Persze, azt is a helyére kell rakni. Meghiszem azt. Természetes. Nála.

Előreláthatólag jó, helyénvaló. Bár én rövidlátó vagyok: mínusz egy. Nekem a távolságból ennyi.

De ezt a kötetet Kedvesednek, mondjuk, nem bosszúból, előre megfontolt, kitervelt megtorlásból veszed meg. A hangos felolvasása sem vezet, vezethet veszett szakításokhoz. Sőt. Szerintem vannak benne egészen helyzetbe hozó sorok. Tehát ha mondjuk a ’távolban hölgy’, szintén ajánlott. Arcközelig pompásan, aztán természetesen a könyv sem mindent helyettesít.

Személyessége egészen másként jelentkezik. A lehetőségek egy újfajta, eredeti öszszefüggését alkotja meg. A láttathatóság egyfajta különös mezejét. Finoman és érzékenyen. Az árnyak pont úgy esnek, ahogy mondjuk ősszel látjuk, miként sokszínűre, mégis jellegzetesre festi a fáradt fény a határt: a tájat egységessé, a vidéket meg nem szakadó, szakítható folytonos körvonallá. Változatok, sajátosságok távolságra és mélységre, messzeségre. Van, mit szó szerint lehet mérni, van, amit csak megálmodni lehet. Gondolni rá. Ezt a földet, ezt a fát, ezt a gyűrűt, ezt az évet, ezt a világot. A sorok lerakódnak, leülepszenek lassan. Birtokot, biztos talajt teremtenek, amely rendeződik apránként, ha jól figyelünk, akár mindennapjainkban.

Tőlünk nem is olyan távol. Közel a part, a föld. Itt.

Mizser Attila

(Elhangzott 2005. december 1-jén Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Kávéházban, a kötet könyvbemutatóján)