„örökös édesség tengere”

A szövegértelmezés alapszerkezetévelfügghet össze az a hermeneutikai maxima, mely szerint a múlttal nem folytatható abszolút párbeszéd. Az objektív feltárhatóság igényének illúziója azonban még a legutóbbi időszakokban is meghatározta az irodalomtudomány, szűkebben a filológia egyes irányzatait. Nem árt tehát újra és újra emlékezetünkbe idézni annak tapasztalatát, hogy a dolgok nem önidentikusan, hanem mindig csak valamiként férhetők hozzá. Ennek következtében bármilyen interpretációs stratégia — nyelvi magatartásként — rávall arra az előfeltevés-rendszerre, amelyből vétetett. Csehy Zoltán tanulmánykötete már előszavában érzékelteti e kétirányú dinamikát: „Könyvem célja nem a biográfiai, kontextushangsúlyos vagy szöveghagyományozódási indíttatású kutatások folytatása vagy kiegészítése; humanista és a humanizmus hagyományára épülő, velük párhuzamba vonható művek sajátos olvasatait szeretném elkészíteni, inkább a műértelmezés esélyeit kutatva, semmint percre is bízva az egyetlen lehetséges, idealizált dekódolásban.” E többször visszatérő reflektált kijelentés nemcsak a kötet szakmai narrációját hatja át, de következetesen érvényesített elvárásként folyamatosan tetten érhető az applikációk logikájában is. Ennek köszönhetően Csehy Zoltán egyfelől megmarad méltányos olvasónak, másfelől teljesítménye az adott korszakot vizsgáló filológiai gondolkodás megújításaként értékelhető.

Miben is áll az előszóban említett „sajátos olvasat”? A szöveg hermaphrodituszi testében helyet kapó tíz tanulmány a szövegrepertoárokhoz társítható beszédmódok, nyelvi artikulációk, diskurzusképletek és énformálási mechanizmusok felnyitásában válik érdekeltté. Oly módon, hogy a költői megnyilatkozások jellegét a textusok retorikai dimenziója alapján írja vissza az erotográfia hagyománytörténésébe. Az erotika és a pornográfia alakzatainak munkája helyenként olyan, minimum kétrétegű interpretációt feltételez, melyben a szubverzív és az integratív elem megfeleltethető az allegória két válfajának. Míg az egyik a jelentés redukálására törekszik, addig a másik a jelölők mozgását támogatja. Mindez valóban sajátosan ötvözhető Beccadelli poétikájának fényében; ahogy Csehy Zoltán fogalmaz: „Mivel a Hermaphroditus perszonifikált verskötet, a nem erotikus, illetve obszcén szövegek is, noha fokozottan engedelmeskednek a varietas kívánalmainak, alárendelhetők egy allegorikus ívnek, mely Hermaphroditus testeként értelmezi a művet, s így például a szexuális csatározások tökéletes párhuzamai az irodalmi csatározások, a könyv szellemi aspektusai pedig Hermaphroditus testi aspektusainak figyelembe vételével kínálnak izgalmas, kétrétegű olvasatot.” Az ilyen típusú oszcilláció tudatosítása kétségtelenné teszi, hogy azok a művek is rá vannak utalva a befogadás aktivizáló műveleteire, melyekről eddig azt hittük, az irodalmi múlt automatikusan garantálta, a pozitivista indíttatású filológia pedig befagyasztotta azok értelmét.

A könyv ismétléses (de nem repetitív!) szerkezete szintén többféle megközelítési módra ad lehetőséget. Az egyes fejezetek önálló tanulmányként is olvashatók, folyamatrajzukból viszont olyan szövevény bontakozik ki, mely széles horizontot nyit a humanizmuskutatás legújabb fejleményeire, az erotikához és az obszcenitáshoz való történeti viszonyulásokra és nem utolsó sorban Csehy Zoltán értelmezői figyelmének fókuszáthelyeződéseire. Annak ellenére tehát, hogy a konstrukcióban „főhősként” szerepel Beccadelli fent nevezett alkotása, az mégsem válik a mondandó önazonos instanciájává, kirobbanthatatlan centrumává. Ebből következően azok is a szöveg(ek) élvező olvasójává léphetnek elő, akiket netán Pilinszky homoerotikával átitatott liturgikus versének (Kenyér) jelképzése jobban izgat, mint pl. az antikvitás mítoszkorrekcióinak távlata. Anynyi persze ezen a helyen is megállapítható, hogy az aktuális szerző a szó legszorosabb értelmében interpretálóként definiálható („előadja indokait, eltűnik, és a szöveg beszél”), hiszen Csehy Zoltán izgalmas elemzéseinek követésekor az érdeklődő kénytelen észrevenni, hogy amikor az ő szövegét olvassa, egyben a dolgot magát szólaltatja meg.

„A hermaphroditizálás processzuális folyamatot képez, mely az ellenkedés lehetőségétől, a szüzesség fázisától a gyönyör maximálásáig tart.” Ha Csehy Zoltán kitűnő könyvét sem vonjuk ki e megállapítás alól (s ezt megtehetjük, hiszen címe öntükröző alakzatként is értelmezhető), akkor talán még azzal a lehetőséggel is eljátszhatunk, hogy éppen az interpretáció lenne az a szövegfajta, mely különböző manipulációkkal igyekszik legitimálni a vágy tárgyát. Ám a szerepek itt nem mindig felcserélhetők. Az interpretáció csábít, behatol a másik világába, leborul a szépség lábai előtt, nemet kölcsönöz a névnek, hangot ad a kéjnek stb. Csehy Zoltán filológustól szokatlan, jó értelemben vett burjánzó, szisztematikus értekezői nyelve mintha maga is élvezetkonstellációként, sőt testként viselkedne. Hermaphrodituszként, akinek/aminek legfőbb ismérve mi más lenne, mint az olvasás gyönyöre.

H. Nagy Péter