Önismeretünk könyvespolcára

Önismeretünk könyvespolcára ajánlom Pukkai László Mátyusföld I. című könyvét, amelyben a szerző, a galántai magyar gimnázium néprajzi, helytörténészi és történészi tevékenységéről is ismert magyar-történelem szakos nyugalmazott tanára — amint azt a kötet alcíme is jelzi — a Galántai járás 1945 és 2000 közti társadalmi és gazdasági változásait írja le.

A történettudomány a közelmúlt vizsgálatakor legalább két nemzedéknyi, vagyis félszáz éves távlatot követel meg, vár el a kutatótól. Ha azonban a leírt, elemzett történések, a korra jellemző, akkor felerősödő vagy kicsúcsosodó folyamatok előzményeit, kísérőjelenségeit és következményeit is láttatni akarjuk, s a kutatást belső késztetéseink, erkölcsi imperatívuszaink is megkerülhetetlen feladatként jelölik ki a számunkra, igenis munkához kell látnunk. S ha a kutató a történettudományi eszköztár megfelelő alkalmazásával (tehát egyes szempontok, megközelítésmódok idomításával) a tárgyilagosságot is meg tudja őrizni, akkor munkájának vitathatatlanul van létjogosultsága.

Pukkai László könyvének pedig vitathatatlan a létjogosultsága. Sőt, az ő munkájáról is elmondható az, amit Dagmar Čierna-Lantayová történész Vadkerty Katalinnak a hontalanság éveiről szóló trilógiája (és annak szlovák fordítása) kapcsán fogalmazott meg: „A modern kor történetében olyan témákkal is találkozunk, amelyek vizsgálata nemcsak a történész szempontjából, a forrásanyagokon és dokumentumokon keresztül lehetséges, hanem egyben egyfajta belső szemléletmóddal is. Vadkerty Katalin műve felhasznál minden tudományos eszközt, de érzelmi töltetével is leköt bennünket. Az olvasó megszűnik elfogulatlan megfigyelő lenni: az egykori történéseket mint azok résztvevője éli át.”

Amikor Pukkai László a Galántai járás 1945 és 2000 közti társadalmi és gazdasági változásairól ad képet, végig azt a négy várost (Galánta, Vágsellye, Szered, Diószeg) és 48 községet veszi alapul, amelyek 1960 és 1996 közt alkották a járás területét. Vázolja a településhálózat, a közigazgatás (ki)alakulását és a városok történetét. Hogy érthetőbbé tegye a második világháború utáni folyamatokat, röviden ismerteti, az első Csehszlovák Köztársaság idején miként változott a Mátyusföld szívét, a kisalföldi magyarság egyik „motorját” jelentő régió gazdasági és társadalmi arculata. A magyar népesség szomorú térvesztésének megtorlásokkal, kijátszásokkal, kiszolgáltatottsággal, de belső, közösségi tehetetlenséggel, tétlenséggel is teli kezdeti korszaka ez. S mégis: egyben az önszerveződés egyik legfontosabb gazdasági példájáé is, hiszen nem véletlen, hogy éppen a kellő belső potenciállal, jó földrajzi és infrastrukturális adottságokkal rendelkező Galántán jön létre 1925-ben a később 221 dél-szlovákiai szövetkezettel együttműködő Hanza Szövetkezet Áruközpont. (Erről lásd Pukkai László A Hanza Szövetkezet Áruközpont, Galánta című könyvét, Madách-Posonium, 1994.) A második világháború utáni helyzet jobb megértéséhez talán érdemes lett volna azt is bővebben megvilágítani, hogy a régió hogyan élte meg — az egyben a háborús éveket is jelentő — Horthy-féle Magyarországhoz tartozást (1938—1945).

Ha már az első republika húsz esztendeje alaposan módosította a régió etnikai arculatát, s ezen belül a magyarság tulajdonviszonyait, vagyoni és társadalmi helyzetét, súlyát, akkor a hontalanság évei (1945—1948) egyenesen felforgatták azokat. A magyarság akkori kifosztatását a pártállami évtizedek az átmeneti konjunktúrák ellenére lényegében tartósították, sőt, tovább: máig hatóan torzították társadalmi szerkezetét, mentalitását.

A második világháború utáni jogfosztottság éveit leíró, a monográfia gerincét adó részt minden tárgyilagossága, tárgyilagosságunk ellenére is megszűnünk egyszerű megfigyelőként olvasni: az egykori történéseket mint azok résztvevői éljük át. Igaz, a meghurcolt szlovákiai magyarsághoz tartozásunknál fogva az efféle ráhangolódás eleve spontán, hiszen az öröklött kollektív tudatunk akkor is a megéltség közegét teremti meg számunkra, ha később láttuk meg a napvilágot. Ahhoz azonban, hogy a könyvet a leírtak „résztvevőjeként” tudjuk olvasni, a kötetben más is adott: a tények tragikuma és a szerző érzékletes témakezelése, megjelenítésmódja.

A tények tragikuma. A tragikus tények tömegéből itt most csak példák egy sorát fűzhetjük fel. Álljanak itt mozaikokként korabeli dokumentumokból vett idézetek. A kitelepítés előtti időszakban a Galántai és a Vágsellyei járás nemzetbiztonsági parancsnokságainak jelentései szerint nem rossz a közhangulat, mert „a magyarok még mindig nem hiszik el, nem tudják elhinni, mi vár rájuk”. Emberek, akik nem hiszik el, mert nem merik elhinni, hogy közülük egyedül csak e járás területéről 1734 családot, több mint hatezer embert deportálnak. Közösségi mellett egyéni, családi tragédiák sora is ez az időszak. A 75 éves taksonyi néni a halálával váltja meg,váltja ki a családját. Ő, „miután minden hozzátartozója kézhez kapta a deportálási végzést, öngyilkosságot követett el — kútba vetette magát, s „ezen az áron maradtak otthon családtagjai — temetést intézni, temetni” . Egy farkasdi embert — és ez már akár tragikomikusnak is tűnhet — „az mentett meg a deportálástól, hogy kiesvén a teherautóból, csonttörést szenvedett, s így otthon maradt”. Negyeden 1947 januárjában több családot azért raknak le a teherautókról, mert „az orvosi vizsgálat szerint többen, elsősorban asszonyok ideg-összeroppanást kaptak” . Vagy a kitelepítést szorgalmazó könyörtelen hatalmi logika és az emberi ragaszkodás sajátosan tragikus-tragikomikus összecsapása: a kitelepítésre ítélt negyedi magyarok betörik a betelepülő szlovákok ablakait (vagyis tulajdonképpen a saját ablakaikat), vélhetően csak azért, hogy felelősségre vonják őket, s így elkerülhessék a kitelepítést. „Kilenc magyar nemzetiségű férfit vettek a rendőrök őrizetbe, de egyiküket sem lehetett bíróságilag felelősségre vonni, mert történtesen éppen ez a kilenc a közeli napokban kapja meg a fehér lapot” — idézi a keserű-fanyar epizódot Pukkai.

A tragikusan cinikus hatalmi propaganda szól abból az Emlékkönyvből, amit az egyik járásbeli szlovák tisztviselő később látszólag önként, valójában azonban felsőbb utasításra ír meg: „A reszlovakizáltak lelkesen és nagy örömmel veszik át a végzéseket, mert tudatosítják, hogy csakis ezek biztosítják számukra a békés életet és a szabad fejlődést a Csehszlovák Köztársaságban.” Vagy itt van a haszonélvezőknek szántak sajátos tragédiája is: egy 1947-es rendőri jelentés szerint „az ide települt szlovákok nem kapcsolódtak be a munkafolyamatba, ezek állandóan azon törik a fejüket (spekulálnak), milyen üzleteket bonyolíthatnának le, nyilván nem reguláris üzletekről lévén szó, naponta az utcákon gyülekeznek, ahol állandóan vitatkoznak, bírálják a Telepítési Hivatalt meg másokat, hogy velük nem törődnek”. Aztán a sors iróniájaként a tragikum újabb arcát mutatja: a kényszermunkára ítéltek közé sorolt több szlovák „bizonyos százaléka a jutalmul kapott magyar birtok miatt lett osztályellenség”.

Ezek csak felvillantott példák a kötetből, amely a gazdasági és társadalmi változásokat egészen napjainkig követi nyomon, sőt, foglalkozik a térségi magyar „politikatörténettel”, 1968-cal, de a magyar oktatásügy helyzetével is. A hasznos táblázatokkal, eligazító térképekkel és a korabeli dokumentumok függelékével egészet alkotó kötet olvasójában még további — e munka kereteit nyilván már meghaladó — problémák, ötletek vetődnek fel. Érdemes volna megszólaltatni az emlékezőket — nemcsak a magyarok, hanem az ide települt szlovákok körében is, vagy azokon a településeken, ahonnan eredetileg elköltöztek. Tanulságos lehetne azt is felgöngyölíteni, hogy az ide települtek egyes nemzedékei miként viszonyultak új hazájukhoz/szülőföldjükhöz. (Érdekes például, hogy a Kismácsédon letelepülők leszármazottai közül sokan Pozsonyba költöztek, s hasonló folyamat mehetett végbe másutt is.) Újabb munkákban a társadalmi változások kapcsán olyan nehezebben nyomon követhető részproblémák is megérdemelnék a figyelmet, hogy ebben a régióban a tárgyalt korszakban milyen volt a társadalmi mobilitás, miként változott a ruralitás és a városiasodás viszonya. S az olyan érdekességek is megérdemelnék a búvárkodást, mint például az, hogy mit írtak azok az új-zélandi, holland vagy más külföldi riporterek, akik a hontalanság éveiben a mátyusföldi magyarokat is felkeresték.

Mindezek csak afféle mozaikok — az egész könyvet kell: érdemes elolvasni. Önismeretünk könyvespolcára ajánlottam Pukkai László könyvét, ahol már sorakoznak hasonló kötetek, de más régióink egyes korszakait feldolgozó, hasonló alaposságra és hitelre törekvő munkáknak még bőven akad hely.

Korpás Árpád