Októberi ritmusok

Itt van az ősz, itt van újra, hányom a ganajt halomba, anyósom a kertben fölszedi a céklát. Örül, mert társa vagyok, még ha csak egy napra is, de nincs egyedül. Szinte újjászületik, olyan jókedvvel tüsténkedik a ház körül, munkaruhát, vasvillát keres nekem a trágyázáshoz. Lötyög a bő gatya rajtam, akár a madárijesztőn. Anyuka nevetése elpattant gyöngysor, messze gurul a kertek alatt. Ez is csak ürügy, a ganaj: most éppen családegyesítő program, a közösségépítés trágyája. Mindszent havának első hétvégéje otthon a folytonosságé — a trágyázás ürügyén.

Száll a pára magasan, ahogy a drótozott nyelű szerszámot a súlyos dombba nyomkodom, s nagy, egybeérett darabokat emelek ki belőle a taligába. A barnás ragacs átható illata a sejtjeimbe ivódik, s apránként minden porcikám átveszi a vasvilla emelgetésének ritmusát is. A Klárisok ritmusa ez, meg a szuszogásba fojtott nyögéseké; a József Attila-vers ütemeire rakom a ganét: „Klárisok a nyakadon, / békafejek a tavon. / Báránygané, / bárányganéj a havon.” Klárisok: bele a villát a trágyarakásba. A nyakadon: átemelni a taligába. Báránygané: a villa odaköszörülése a taliga belső falához, leválasztandó a ráragadt szutykot. Egy régebbi kiadású József Attila-kötetben nincs ez a megkülönböztetés gané és ganéj között. Mifelénk sincs, nálunk ganaj ez is, az is. Jobbára lótrágya, birkát már nem tartanak.

Rózsa a holdudvaron — erre a sorra már tolom a taligát. Át a lebetonozott udvaron, potyogatva jobbra-balra a rázkódástól leszóródó kupacokat. A világos talajon elkenődnek a sötét halmok, amint visszafelé tartok, a taliga kereke is nyomot hagy rajta: kanyargó barna szál a szalmás lósár díszek közt, díszes aranyöv az udvar derekán.

Anyuka egy pillanatra sem nyugszik. Élénk, folyton tevékeny fajta, akár a seregély. Most felnéz a szőlősorok közt, magasba emelt karral tapsol. Nem félnek már ezek tőlem — jegyzi meg beletörődve, a jégesőként lezúduló rajra. Se a madárijesztőtől — teszem hozzá. Most megülnek a diófán, de a venyigén maradt, böngészni való szőlőt figyelik. A lexikon azt írja a seregélyről, hogy a férgek pusztításával nagy hasznot hajt, s hogy emellett a haszon mellett elenyésző az a kár, amelyet a gyümölcsösök pusztításával okoz. Mindemellett nem védett állat, kivéve a rózsaseregélyt, melynek mifelénk pásztormadár a neve. (Eszmei értéke ötezer korona.) A seregély szereti a társas életet, ragaszkodik a nyájhoz, az emberhez. Fogságban még meg is szelídül, eltanulja a nótát és a szót. Most éppen a mi kertünk fölött pásztorkodik. Jutott is, maradt is szőlő. Dió bezzeg nem akadt egy szem se az idén.

S tán jó termés lesz jövőre, talán még bővebben terem a cékla, ha igaz, hogy a ganajozást a föld meghálálja. Még kétszer térek, s visszakerül helyére a taliga, a villa, a bő gatya. Jövőre is hozatok — mondja anyuka. Néma lombok hullása — ez a Klárisok utolsó sora, elfogyott a nagy halom, nincs több dolgom itt. Anyuka az udvaron.

Csanda Gábor