Nyolcvanöt éves a Tanár Úr

A „szép kor mezsgyéjén” tényleg szellemes kijelentés...Somogyi Tibor felvételeNemrég elhunyt pályatársa, Rákos Péter irodalomtudós az Ön hetvenötödik születésnapján azt írta: szép kor mezsgyéjén. Mezsgye-e a nyolcvanötödik születésnap?

Rákos többször írt rólam, ékes, szép megjegyzései bőven voltak. Meghatottan mondom ezt, most, hogy pár nappal ezelőtt hirtelen meghalt. Utoljára tavaly karácsonykor írt egy lapot, amiben azzal fejezte ki az öregedését, hogy: Lajoskám, a lépcsők nehezek. Ha jól emlékszem, középiskolás diákként került Auschwitzba, alaposan megrongálta, és az egészsége mindig ingatag volt. A „szép kor mezsgyéjén” tényleg szellemes kijelentés... Hetvenöt évesen még..., hajaj! A nyolcvanas körül jelentkezett rohamosan a testi és szellemi romlás... Rákos egyébként végtelenül szellemes ember volt, ha beszélt, csak úgy „sisteregtek” a megjegyzései.

Akár a tanár úr...

Nem hiszem, nem közelítettem meg őt...

...de nagy szellemi éberséggel mindig kutatott.

Az alapbetegségemet, a légcsőgyulladást a rengeteg könyvtári portól szedtem össze. Egyszer a Tátrában egy fiatal cseh orvos azt mondta, a légcsőgyulladást leginkább a por okozza. Kérdezte, hogy állok a porral, mire elmeséltem neki egy klasszikus példát. A hatvanas években átnéztem a két világháború közti csehszlovák rendőrparancsnokság aktáit. Tíz év múlva kerestem valamit, s gondoltam, ott meglesz. A tíz év alatt senki más nem kérte ki az iratokat, ujjnyi vastag por fedte azokat. Hatszáz, két világháború közti szlovákiai magyar lapot is átnéztem, a Két kor mezsgyéjén erre a gyűjtésre támaszkodott. A levéltárakba hatvannyolcig nem engedtek be, csak az jutott be, aki megkapta a kutatási engedélyt. Én is kértem, de a párt központi bizottságán a levéltárak főnöke azt mondta: ha majd a csehszlovák szocialista hazafiságot is elsajátítom, kiadja nekem. A pozitívabb légkörű hatvanas években szereztem egy papírt, hogy kutathassak. A magyarországi levéltárakban az 1918 utáni éveket illetően a régi sarlósok, Szalatnai, Dobossy, Peéry sokat segítettek, de a kommunista vezetés miatt azokba is nehéz volt bejutni.

A masaryki első köztársaságtól kezdve négy rendszerben élt, él. A szellem emberének melyik mit jelentett?

1917-ben születtem, kisgyermek koromtól Csehszlovákia állampolgára voltam. Szegény falusi földmunkás-környezetemben könyvek nem voltak. Jó tanulóként harmadik elemiben Vígh János tanító azt a tréfát csinálta, hogy Masaryk születésnapjára bemagoltatott velem egy cseh köszöntőt.

Ma is tudja?

Kdozse bi z nász nyepoznal tatyícska Maszaryka – így kezdődött. A nagynénim, Rozi néni, aki nagy szerepet játszott a fejlődésemben, Komáromban két-három évig egy cseh katonatiszti családnál szolgált. Ott tanult meg szlovákul, és odahaza gyakoroltatta velem a kiejtést is. Amikor elmondtam a köszöntőt, az egyik cseh csendőr a levegőbe dobált engem, hogy micsoda nagyszerű gyerek. Kis elemista koromban Rozi néni főnöke kiharcolta, hogy a nagyapám megkapja az államtól az elmaradt útkaparói fizetését. Ekkor alkottam először fogalmat arról, hogy mi, magyarok szorult helyzetben vagyunk, nincs meg minden lehetőségünk.

Ha a mából nézi végig a megélt huszadik századot, melyik rendszer kedvezett a leginkább a szlovákiai magyar értelmiséginek?

Azt hiszem, egyik sem. Voltak alkotmányi vonatkozások, amelyeket szellemi téren ki lehetett használni, például a sajtó területén. Általánosságban talán mégis az első köztársaság idejét tartanám a legkedvezőbbnek. A kommunizmus alatt ugyanis először jött a második világháború utáni rettenetes jogfosztás és a jogrendezés után is voltak megszorítások. Vasil Biľak iskolaügyi megbízott a kinevezésekor külön-külön összehívta a szlovák, a ruszin és a magyar pedagógusokat. A magyarok összejövetelén a beszéde végén azzal hökkentett meg bennünket, hogy a megbízotti hivatalban sokak szerint a kilencosztályos alapiskola elég a nemzetiségieknek a szellemi alap elsajátításához. Azután szlovák középiskolába kellene menniük, hogy versenyképesek legyenek. Csak én szólaltam föl és – főként Komenský elveire hivatkozva – azt mondtam, hogy a nemzetiségek számára is a felsőbb szintig kell biztosítani az anyanyelvet.

A huszadik századi sorsfordulók hogyan befolyásolták az életét?

Rettentően, még a pályaválasztásomat is. Hatodik-hetedikes gimnazista koromban klasszika-filológus akartam lenni, mert amikor az érsekújvári reálgimnáziumba kerültem, latinból gyengén álltam. Latint a gimnázium harmadik osztályától tanítottak, én viszont csak egyedül, vezetés nélkül tanultam. Voltak hiányosságaim, de azokat hamarosan rendbe hoztam. Mondtam, azért is megmutatom és klasszika-filológus leszek. Csakhogy gimnazista koromban fokozatosan háborús pszichózis alakult ki bennem. Újságolvasóként már 1936-ban és 1937-ben meg voltam győződve arról, hogy a háború elkerülhetetlen. Úgy gondolkodtam, ha elkezdődik, koromnál fogva engem is besoroznak. Nem rémülettel, csak józanul gondoltam arra, hogy a háborúba biztosan belesodródom és ez szörnyűbb lesz, mint az előző háború. Megrokkanhatok, elpusztulhatok, nincs hát értelme, hogy én most nagyon szívós és odaadó, mindent félretoló tanulással foglalkozzam. Egyébként ahhoz, hogy klasszika-filológiát hallgathassak, a felvételin görögből kellett volna vizsgáznom, méghozzá cseh vagy szlovák egyetemen, és ha felvesznek is, idegen nyelven végeztem volna ezt a gyönyörű, de nehéz szakot. Amikor 1939-ben kitört a háború, már jogot tanultam a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. Ez egy praktikus meggondolás volt a háborús pszichózisomban. A jogon egyetemi szkriptumokból és nagyon jó tanárok előadásaiból intéztem el a tanulást. Nem volt hozzá kedvem, csak magamra erőszakoltam, hogy védőügyvéd leszek. Ezt a pályát nem láttam rossznak, mert ügyvéd intézte el a nagyapám elmaradt útkaparói bérét is. Rengeteg szabadidőm volt, bújtam a levéltárakat, könyvtárakat.

A gimnáziumot a demokratikusnak mondott Csehszlovákiában végezte, aztán egyik napról a másikra jogot tanult Horthy Magyarországán. Hogyan élte meg ezt a váltást?

Nagyon sok csalódás ért bennünket, „szlovákiai” egyetemistákat. Például az akkori magyarországi címkórság. Egy negyedrészt feudális ország volt sok-sok csökevénynyel, az egyetemi tanárnak a „méltóságos úr” megszólítás járt. Előfordult, hogy valamelyikünk tanár úrnak szólította, de akkor azt mondta, őt a „méltóságos úr” cím illeti meg, s mint volt minisztert a „kegyelmes úr” is. Igaz, Németh László, Illyés Gyula és mások politikus alapozottságú művei elégtételt jelentettek.

Egy újabb fordulattal jogászból – katonaság és hadifogság után – a második világháborút követően jogfosztott ember lett. Ez mit jelentett az életében?

Természetesnek tartottam, hogy a szalkai Ipoly a legrosszabb időkben is egy nagy áteresztő volt. Ozsvald Árpád egyik írásában is olvastam, hogy Szalkánál ment át az Ipolyon. Amikor a reszlovakizáció és deportáció ügye a végső stádiumba került, átmentem az Ipolyon Magyarországra és Nagy Ferenc magyar miniszterelnökkel is találkozni akartam. Nem sikerült, de egyik emberével, az első köztársaság egyik legjobb szlovákiai magyar publicistájával és irodalomkritikusával, Vass Lászlóval beszéltem. Az autodidakta író Szabó Pálhoz is elkerültem, nagyokat káromkodott, hogy miket csinálnak ezek a csehek.

A hatvanas években a két világháború közti időszakot kezdte kutatni. Úgy tűnik, mintha ezzel támpontokat is keresett volna a szlovákiai magyarságnak a hatvanas évek viszonylagos demokratizálódási folyamatához.

Lényegében ez állt a tények hátterében. Amikor Pozsonyba kerültem, először a kritikai munkát kellett elvállalnom. Sas Andor a magyar tanszéken az 1955/56-os iskolaévben azt mondta, jó lenne, ha a kritikába kapcsolódnék be, mert égető szükség van kritikusokra. Nagyon őszintén azt válaszoltam, nem ehhez az irodalmi koszthoz szoktam, mint amilyen most itt van, én erről nem tudok írni. Sas akkor Fábryra hivatkozott, aki ebben a vonatkozásban nagyon áldozatosan és atyaian kezelte az irodalmunkat. Fábryt nagyon szerettem, de már korán, akkor, amikor még mindenki dicsérte, a Két kor mezsgyéjénben felhoztam a szörnyű bűneit, a két világháború közti kritikáját, amelynek nem volt esztétikai alapja, mert ő az osztályharcot tekintette fő szempontnak. Moralista kritikus volt. Lehet, hogy eljön az idő, és a mostani nagy esztétikai, egyes irányzatok közti zűrzavarban ezt a morális kritikát is elfogadják szempontnak. A Két kor mezsgyéjént azzal a céllal írtam, hogy az elveszett, kitelepített értelmiségünk helyébe lépő tapasztalatlan és nagyrészt tanulatlan értelmiségieknek bemutassam: a kisebbség első szakaszában a nehézségek ellenére is milyen sokrétű életet tudott élni. Ezzel a munkával nem akartam elegáns, esszé jellegű történelmet írni, hanem józan hangon, mondhatni, pozitivista módon föltárni kisebbségi életünk első szakaszának eseményeit, eredményeit és azzal buzdítani a sokkot szenvedett magyarságot.

Ezzel párhuzamosan a magyar irodalom több nagy alakjáról rajzolt portrét, s előadásokkal járta az országot.

Jókairól, Mikszáthról és Szenczi Molnár Albertről is írtam és adtam elő. A legérdekesebb a Szencziről tartott előadásom volt, mert azon Királyhelmectől Pozsonyig több mint egy tucat református pap jelent meg. Papír nélkül adtam elő, csak kis céduláim voltak, hogy mederben tartsam magamat. Nagyon kedves volt, hogy a végén körülvettek a lelkészek és az egyik elkezdi: azt nem is mondjuk, hogy a tanár úr református, mire én azt mondtam, téved, „romlott” katolikus vagyok.

A mostani szlovákiai magyar szellemi és közéletre hogyan tekint?

Hiányzik itt a szellemi élet főbb helyein az a szorgos gondolat, ami arra figyel fel, hogy a magyarság a szociális helyzetével a romák után áll Szlovákiában. Fontos volna, hogy ez a szorgos odafigyelés a sajtó minden árnyalatában jelen legyen. Hiszen az borzalmas dolog, ha a középiskolát és egyetemet végzett fiatalok egy része munkanélküli és nem gyakorolhatja a hivatását.