NÉMETH ILONA

Mennyiben módosult a könyv megjelenése óta eltelt három évben a művészeted, a róla alkotott felfogásod? Mennyire távolodtál el a monográfiában foglaltaktól, illetve miben érhető tetten a folytonosság?

A változás mértékét nehéz megítélnem, a folytonosságot tudom inkább. Miután ez a monográfia viszonylag hosszú időszakot tekint át, mintegy tíz évet, inkább ebben a tíz évben látok folyamatos változást. Lényegében azt folytatom, ami a könyv utolsó részében is látható. Jelzésszerűen benne van a folytatás is: a Velencei Képzőművészeti Biennálén bemutatott multimediális munka, melynek előzményei a könyvben is láthatók — ez a Rész című multimediális installáció.

A könyv is érzékelteti a folyamatos változást, a régebbi dolgok, képek újrabeemelését, ha jól értem, visszacsatolást, utalásrendszert feltételezve. Például az öblös fotel fel-felbukkanása kapcsán Hushegyi Gábor a testek vizuális visszatéréséről beszél.

Történetesen a fotel gyerekkori emlékem, tehát mondjuk a tartalmi része a hozzá való kötődésem fejezi ki, mondjuk így: a gyermekkoromat töltöttem benne. Másrészt van vizuális jelentése is, hiszen ezek a kagyló alakú fotelok a hatvanas évek tipikus jellemzői. Az egyik 1991-es festményemen ennek a fotelnek a vizuális része dominál, tíz évvel később ez a tárgy újra előkerült s egy videoinstalláció része lett, ebben az esetben a tartalmi része vált számomra fontosabbá. Az egy piros fotelből több fehér lett, ezekre speciális fényvisszaverő anyag került, s bennük azok a figurák ülnek, akik az emlékeimben élnek. Vagy akár akik még majd később beléjük ülhetnek. Igen, van néhány ilyen visszatérő elem, amely foglalkoztat, de hogy lesz-e folytatása, azt nem tudom előre. Például az elmúlt években körbejártam a lakás problémakörét, mert számomra a nyilvános és magán problémakörét szimbolizálja. Tekinthetjük a magánszféra szigetének is, szemben a nyilvánossal, amely ezen kívül esik. S a kettő persze metszi egymást, vagy keveredik: például amikor a nyilvános élet agresszíven behatol a magánéletbe.

A természet is visszatérő témád. Van ez a korai festményed, a derűt, nyugalmat sugárzó tavaszi triptichon, s ezzel szemben azok a későbbi, szúrós faágak, fanyelű kések meg ezek változatai. Az agresszív külvilág így is rányomja bélyegét a magánéletre?

A Tavasszal annyi minden van a levegőben... azon munkáim közé tartozik, amely már inkább a múlt. Tavaszi impresszió. Újraéled a természet, érezhető a változás kezdete, így a kép is érzelmi túltelítettséget közvetít. A természetes anyagokból létrehozott tárgyak anyagáról úgy vélekedtem, hogy annyi tartalmat hordoznak önmagukban is, hogy elegendő csupán a puszta fölmutatásuk, úgy is sok mindent kiválthatnak a nézőben. Végigvettem hát ezeket az anyagokat, s fölmutattam őket. Ezzel szemben például a kés, amelyet szintén ebben az időben használtam a természetes anyagokkal együtt, számomra nem a külvilágot jelentette, hanem az egyénen belüli egyik és másik oldalt. Tehát nem a természet és a civilizáció ütközése érdekelt, hanem a bennünk meglevő kettősség, a szelídség és a vadság, a női meg a férfioldal egyazon dolgon belül.

Az érzelmi túltelítettségtől és a kötet elején szereplő festményeidtől a mai munkáid meglehetősen távol esnek.

Igen, mert bár képzőművésznek készültem, Pesten iparművészeti főiskolára jártam, s ott megtanultam, mi az iparművészet. Hogy mennyire másfajta gondolkodás kell ahhoz, hogy az iparművészetnek a megrendelőt — s ezt most pozitív értelemben kell érteni — kell szolgálnia. Példát mondok: egy katalógus vagy egy lap nézzen ki jól, de azért elsősorban információt közvetítsen. Amikor elvégeztem a főiskolát, el sem tudtam képzelni, hogy fogok még újra képzőművészettel is foglalkozni. A felgyülemlett feszültséget festettem ki magamból a főiskola utáni öt évben, gátlás nélkül. S nyilván hatott rám a nyolcvanas évek stílusa, a drámai expresszivitás, az új szenzibilitás s mindaz, amit abban az időben főként Budapesten láthattam. Az 1999-es „sárga szalmás képek” című kiállításomon kerültek először a festmények mellé tárgyak és videó, s az utána következő installációkban már nem szerepeltek képek, csak tárgyak. De hogy így történt, az nem elhatározás kérdése volt, hanem folyamat. Festettem tovább is, de azokat a képeket már soha nem fejeztem be.

Teljesen mégsem távolodtál el sem a festéstől, sem a rajzolástól, hiszen könyvművészként számon tartanak, végzettséged szerint is az vagy. Számos gyermekkönyvet és alsó tagozatos tankönyvet illusztráltál. A könyvkiadó is pozitív értelemben vett megrendelő...

Az elmúlt két évben nem illusztráltam könyvet, sajnálom is, de rajtam múlt, nem a megrendelőkön: egyszerűen nem győztem. Kiállításaim voltak, tanítottam. Azért bánom, mert nyilván kijöttem a gyakorlatból. Amíg a gyerekeim kisebbek voltak, a kötődésem is közvetlenebb volt a gyermekkönyvekhez, s mindig akadt illusztrálnivaló. Főiskolás koromban kezdtem, az akkori Nőben jelentek meg illusztrációim versekhez, mesékhez. Nagyon megszerettem. Simkó Tibor és Barak László gyermekversei vagy N. Tóth Anikó meséi nagyon közel álltak hozzám, azért illusztráltam őket. Majd ha megint megszólít egy könyv, akkor elvállalom. De persze rajzolni azért mindig szoktam, például a kiállítások terveit. (cs)