„Nem ígérhetek semmit”

ĺme, mit nem írt ez a Gyula: „Addig nem ígérhetek semmit, / amíg meg nem találom a folyosómat, / a vasbeton falút, / vagy akár üvegborításút / jégvirágokkal még nyáron is — / mert csak az kell, / ami nekem tetszik, ami nekem jó.” Szinte szóról szóra ugyanezt gondoltam, még helyenként nyáron is jégvirágokkal teli szívvel, amikor ez az ember megpedzette nekem, „mutatnám be” A szerető önfegyelem című könyvét. Én, a szerető önzés bajnoka, akinek csak az kell, ami neki tetszik, ami neki jó...? S ha netán nem tetszik? Vagy ha éppen tetszik a mű, és szokás szerint magamévá teszem? Akkor mit mutatok be vajon, önmagamon kívül. Hiszen egyébként is rendre önmagamról beszélek, önmagamról írok. Mint ahogy minden egyes ember, akivel megismerkedni szerencséltetett a sors. Csakhogy a nagy társadalmi sumákolás, védekezés közepette általában nem szokás beismerni az önzést.

De térjünk a tárgyra. A művészet éppen ott kezdődik valahol, ahol egy adott individuum bevallottan, tehát direkte önmagát adja minden léthelyzetben.

Méghozzá önnönmagát a nagy nyilvánosság elé szervírozva. Merthogy kizárólag önmagad elé mormolva, legfeljebb naplót írsz, ugyebár. Ami egyébként jóravaló cselekedet, hiszen az ember elsősorban kizárólag önmagának képes ártani vele, ha már használni nem tud. Ám ha valaki, mint a Gyula, meg a hasonszőrű csodabogarak, vagyis Gyula és mondjuk, jómagam, oly merényletre vetemedünk, hogy a jónép előtt direkte kitárjuk lelkünk legintimebb bugyrait is, akár segítő, akár ártó szándékkal, az már nem semmi. Mi több, művészet is lehet. A szerető önzés művészete. Ha pedig mindaz a gesztus, amely a vetkőzést, a kitárulkozást kíséri, megáldatik némi szerető önfegyelemmel, akkor te, kedves nagyérdemű, le nem rázol bennünket, amíg ép eszednél vagy... Vagyis kész a mű. Mit is ír Gyulánk, eme ízléses távolságtartással, mégis lerázhatatlan ragaszkodással lemeztelenedő szerző? A kötetzáró opusban a következőket: „A recept: vegyél jó adag tehetséget, tudást, kitartást, fegyelmet, önfegyelmet, vegyítsd szeretettel, gyúrd kegyelemmé, súlytalan egésszé, csonttá, míg össze nem áll örökkön hullámzó sóhajjá.” ĺme, ezek vagyunk mi, ez a művészet, tetszik, nem tetszik, ez Hodossy Gyula — a költő. De ez ám az apa, a magánzó, a piszkos világ terhével tehetetlenül küszködő, vagyis közéleti fontosjózsi, az alkalomadtán baleknak hitt kiscserkész, a megszállott irodalomszervező, a nagyhatalmúnak, gazdagnak képzelt, következésképpen irigyelt könyvkiadó Hodossy is... Bizony, mondom nektek, ha Gyula semmi mást nem kürtölt volna világgá, mint ezt az egyetlenegy imént idézett receptet, már akkor kalapot kellett volna emelni előtte. Még akkor is, ha amint a Tudósítás című versében írja: „Megérkezett a csönd, / mint ahogy megérkezik / a butaság — / s néha a ravaszság is.” Ide vagy másüvé, miközénk, ha úgy tetszik belénk, mindanynyiunkba, a szerzővel együtt. Mert, ha megérkezett ide a butaság meg a ravaszság, ha nem, amint hajózni kell, trillázni is elkerülhetetlen kényszer. ĺrva vagyon ez is, Csak azért is címmel, imigyen: „Trillázik nem illőn, / kappanhangú borzas varjú. / Bolond ez a világ, / hát trillázom én is.” Na, most ezen négysoros olvastán merje valaki azt állítani, hogy nem egy tömény bölcsesség ez itten!

Tessék csak magunkba szállni. De minden fennhéjázó, rátarti, irigy gőgöt kiiktatva ám! Nehogy azt tessék gondolni, amit az Áron és az írás című kötetnyitó novella bunkó mellékszereplője kinyilatkoztat, hogy: „Ilyet még én is össze tudnék firkantani(…); ha megenne az unalom, akkor sem pocsékolnám az időmet ilyenekre, ilyen szarokra.” Mert ha bárki a hallgatóság közül ilyet össze tudott volna firkantani, akkor az az ember nem más, mint költő. Ha pedig nem tetszettek volt még ilyet összefirkantani, akkor ne tessen senki olyat gondolni, hogy ilyet akárki képes összefirkantani...

De lám, eléggé el nem ítélhetően, mily észrevétlenül elragadtattam itt magamat. Mentségemre legyen mondva, ez én vagyok, ilyen ember, ilyen stílus. Mondhatni, a szerető önzéssel utánozhatatlanul megvert, megáldott valaki. Aki képtelen, ám tulajdonképpen nem is akarta soha átlépni saját árnyékát. Mint ahogyan jellemző ez az itt jelenlévő, teljes természetességgel, megejtően a dicsőségre s nem kevésbé a szeretetre szomjas szerzőnkre. Csak ő más ember, más stílus. Benne a szerető önzés intenzívebben párosul a szerető önfegyelemmel, mint egy ilyen alkalmi szónokban, mint jómagam. Ő inkább gyengéd, mint kegyetlen, szomorú inkább, nem pedig dühös, szelíd mosoly bujkál szemében, ajkain, soraiban, gúnyos vigyor helyett... Szóval, amint az elején beharangoztam volt, nem ígértem semmit. Sőt, meglehet, nem is adtam. Ám a kötet olvastán világos lett, hogy igenis kell nekem az, amit a Gyula kínált, adott, mert nekem tetszik, nekem jó... Hiszen önmagamat kerestem a könyv soraiban, meg a sorai között is, s helyenként megtalálni véltem, akit, amit kerestem. Abban is biztos vagyok, hogy minden szeretően önző s csak egy csipetnyi önfegyelemmel megáldott olvasó egyetért velünk. Hodossy Gyulával, a szerzővel, a kötet avatott szerkesztőivel és nem utolsósorban velem, imént elhangzott közlendőmmel. Egyébként meg, teljesen mindegy. Kész a mű! Ettől a pillanattól elkezdi élni saját életét. Beköltözik a fejekbe, rámuszt csinál vagy épp rendet teremt a gondolatokban, szunnyadó ösztönöket ébreszt vagy éppen leföldel, tűnődő mosolyt, esetleg könnyeket fakaszt. ĺgy legyen. Mert így van ez rendjén!

Barak László

(Elhangzott május 22-én Dunaszerdahelyen, a könyv bemutatóján.)