Moszkvából nézve Szlovákia a leggyengébb láncszem

A 2015 májusa és júliusa között a négy visegrádi országban készült reprezentatív felmérés adatai (1. grafikon) világosan megmutatják, hogy egyedül Szlovákiában bízik a lakosság nagyobb arányban az oroszokban, mint az amerikaiakban. Egy sor más felmérés is azt mutatja, hogy Szlovákiában a legerősebb az Amerika-ellenesség, és ez fontos szerepet játszik a NATO-val szembeni kritikus nézetekben is. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"270886","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"829","style":"width: 600px; height: 632px;","title":"Kattintásra nagyobb lesz!","typeof":"foaf:Image","width":"787"}}]] Hol a helyünk? A pozsonyi székhelyű Globsec Policy Institute (korábban Central European Policy Institute – CEPI) kutatóintézet rendszeresen publikál elemzéseket arról, hogyan viszonyul a hazai közvélemény az ország geopolitikai helyzetéhez, Szlovákia helyéhez a világban és a nemzetközi szervezetekhez. Az egyik visszatérő kérdés az, hogy hol van Szlovákia helye, hová kellene tartoznunk, a Nyugathoz vagy a Kelethez. Az erre a kérdésre adott válaszok folyamatosan azt mutatják, hogy döbbenetes a fejekben uralkodó geopolitikai és civilizációs zűrzavar: a többség rendre azt válaszolja, hogy valahol a kettő között a helyünk (vagy nem tud válaszolni), csak a kisebbség szeretne a Nyugathoz tartozni, és bár kicsi, de nem elhanyagolható azok aránya sem, akik egyenesen Keletre vennék az irányt (2. grafikon). Talán nem meglepő, hogy ha pártpreferenciák alapján nézzük a válaszokat, akkor a Smer, Kotleba pártja és az SNS hívei között a legkisebb a nyugati orientáltság támogatása, olyannyira, hogy az első két párt támogatóinál ezt még a keleti irányultság támogatottsága is meghaladja. Persze a jobbközép pártoknál fordított az arány, de még itt is a sehova sem tartozás dominál.   [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"270887","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"818","style":"width: 600px; height: 416px;","title":"Kattintásra nagyobb lesz!","typeof":"foaf:Image","width":"1181"}}]]Ez a semlegesség mítoszához kapcsolódó, vagy egyszerűen csak alibista hozzáállás semmilyen reális geopolitikai alternatíván nem alapszik. Merthogy NATO és EU tagságunknak egyszerűen nincs alternatívája. Az Oroszország érdekszférájába való belépés nem az, ezt a túlnyomó többség tudatosítja is, de azt már nem, hogy a „kettő között” nem semleges és virágzó államok vannak, mint a minden oldalról NATO (és EU) tagállamok által körülölelt Svájc és Ausztria, hanem Grúzia, Ukrajna meg Moldova. Ott tudnának arról mesélni milyen az oroszok meg a Nyugat közötti szürke zónában, orosz csapatokkal az ország területén, nyomorban és kilátástalanságban az EU- meg a NATO-tagságról álmodozni. A semlegességünket természetesen a nagyhatalmak sem garantálnák, márpedig ilyen garancia nélkül a magunk által deklarált semleges státusz semmit sem ér. Reálisan tehát választani kell a Nyugat és a Kelet között, de a szlovákiai fejekben ez úgy látszik, nem megy. Legtöbben a „kettő között” A Nyugat-ellenes propaganda-hadjáratot a csúcsra pörgető orosz titkosszolgálatok ezért jogosan gondolhatják úgy, hogy leginkább Szlovákiában van esélyük aláásni az ország NATO-tagságát, s ezzel megingatni az ország nyugati orientációját. Ezt a feltevést tovább erősíthetik más kutatások is. Egy szintén 2016-os Globsec-tanulmány szerint Szlovákiában a megkérdezetteknek csupán 30 százaléka gondolta azt, hogy „jó dolog” az ország NATO tagsága, 20 százalék szerint rossz, a válaszolók fele szerint pedig se nem jó, se nem rossz.  A felmérést Csehországban és Magyarországon is elvégezték, ott a tagságot jó dolognak tartók aránya 44 ill. 47 százalék volt. Hasonlóan, ezekben az országokban többen akarnak Nyugathoz tartozni (és kevesebben a Kelethez), bár itt is a „kettő között” válaszok voltak a leggyakoribbak, nem domináltak annyira, mint Szlovákiában. A három ország közül Szlovákiában volt a legmagasabb azok aránya, akik szerint a semlegesség jobban garantálná a biztonságot, mint a NATO-tagság (47 %), akik egyetértettek azzal, hogy az ukrajnai válságért a NATO és Amerika a felelős (48 %), és akik szerint Amerika a világban és Európában negatív szerepet játszik (59 %). (Bár ebben a felmérésben Lengyelország nem szerepelt, a hagyományosan Nyugat-barát és nagyon oroszellenes lengyel közvélemény valószínűleg itt is a legtávolabb áll a szlováktól.) Persze lehet magunkat azzal nyugtatni, hogy az EU-tagságunk támogatottsága még mindig magas, 60 százalék körüli, csakhogy a nem csak a felszínt kapargató, de mélyebbre is leásó kutatók szerint ez a támogatottság nagyon törékeny. Azért, mert főleg a materiális előnyökön alapul és nem a demokratikus értékek és normák átvételén, valamint a civilizációs-kulturális együvé tartozás tudatán. Ha a gazdasági előnyök mérséklődnek (kevesebb uniós forrás, kevesebb nyugati munkavállalási lehetőség stb.), akkor az EU iránti bizalom meginoghat, ezt csak felerősítheti a NATO, Amerika és a Nyugat kapcsán már meglévő szkepticizmus és ellenérzések. Sajnos a politikai elit jó részének magatartása csak ront a helyzeten. Fico az oroszbarát retorikával csak a keresletre reagál Robert Fico kormányfő, aki saját magát nevezte a „populizmus mesterének” ehhez méltóan többnyire kiszolgálja közönségét azzal, amit hallani akarnak. Ez egy kettős beszéd kialakulásához vezetett kormányainál, sokszor teljesen mást mondanak nyugati szövetségeseinknek, mint a (potenciális) választóiknak. Ez az ukrajnai válsággal kapcsolatban is újra megmutatkozott. Míg Szlovákia Nyugaton játszotta a megbízható szövetségest mind a retorika, mind a reális politikák szintjén, addig a hazai közvéleménynek ezzel teljesen ellentétes üzeneteket küldöztek. Szlovákia nem vétózta meg sem az Oroszország elleni szankciókat, illetve azok többszöri meghosszabbítását, sem az ukrán EU-társulási szerződést, sőt biztosította Ukrajna gázellátást az úgynevezett reverz gázszállítás beindításával. Ezzel megbízható NATO- és EU-szövetségesnek bizonyultunk.  Ám ha valaki a kormányfő hazai hallgatóságnak szánt kijelentéseit hallgatta, azt hihette, egy orosz befolyás alatt álló bábállam vezetője beszél. Fico egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy megkérdőjelezze az Oroszország elleni szankciókat, hogy megkérdőjelezze azt, Ukrajna mennyire megbízható partner, miközben úgy tett, mintha a Dombasz régióban zajló harcok tisztán belső konfliktus lenne bármilyen orosz részvétel nélkül. A Krím kapcsán sem beszélt soha orosz agresszióról vagy megszállásról.  Ki fenyeget minket? A kormányfő szívműtétje után lábadozva, 2016 májusában hosszabb interjút adott az állami TASR hírügynökségnek, amelyben egyebek között azt mondta: „az Isten szerelmére, ki ellen megyünk mi itt fegyverkezni? Mit beszélünk mi [a NATO-val kapcsolatban] keleti szárnyakról, ki fenyeget itt minket?” Vagyis megkérdőjelezte az orosz fenyegetés létét, és annak a szükségességét, hogy megemeljük a védelmi kiadásainkat (amit az ő kormánya is többször vállalt, de eddig mindig megszegett). Fico azzal sem fukarkodott, hogy elutasítsa egy NATO-bázis létrehozását Szlovákiában, sőt az ott esetleg majd szolgáló külföldi katonákat rögvest az 1968-as szovjet megszállókhoz hasonlította. De sok más politikai erő is gyakran képvisel hasonlóan Nyugat-ellenes álláspontot a NATO-val és az EU-val kapcsolatban. Bár ezzel sokszor csak a lakossági keresletet elégítik ki, és nem egyszer a kritikákra is jó alap van, a folyamatos rohamokból többnyire kimarad a lényeg: annak hangsúlyozása, hogy a NATO- és EU-tagság létérdekünk, biztonságunk, gazdasági prosperitásunk és demokráciánk záloga.  [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"270888","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"1958","style":"width: 600px; height: 497px;","title":"Imádják kicsik és nagyok","typeof":"foaf:Image","width":"2362"}}]] Az Európai Unióra például folyamatosan zúdul a kritika, hol a görög mentőcsomagokért, hol a migránsválság és a menekültkvóták terve miatt, hol az élelmiszerek minőségéért – a sor hosszasan folytatható. A baj ezzel az, hogy a kritikusok többnyire elfelejtik hozzátenni, hogy összeségében sokkal több érv szól az euroatlanti struktúrákban való bennmaradás, mint a kilépés mellett. Ez a fajta felelőtlen politizálás a NATO mellett alááshatja EU-tagságunk támogatottságát is, s itt már tényleg a lét a tét. A demokrácia, a piacgazdaság, a jogállam és az emberi jogok puszta léte forog kockán, amelyek persze most sem működnek hibátlanul, de a Nyugat és az orosz érdekszféra közötti szürke zónában jó eséllyel teljesen elvesznének.  A fél elit Moszkvában végzett Ha az orosz titkosszolgálatok szempontjából elemezzük a helyzetet, akkor a következő ütőkártyák adottak: 1. Egy többségében Amerika-ellenes közvélemény, amely jelentős arányban kritikus a NATO-val szemben is, és jó eséllyel megingatható az EU-tagság most még magas, de törékeny támogatottsága. 2. Már csak azért is, mert a politikai elit túlnyomó többsége leggyakrabban politikai haszonszerzésre használja a nyugati integrációs szervezetek elleni támadásokat, miközben alig akadnak olyanok, akik folyamatosan hangsúlyoznák a nyugati beágyazottság fontosságát, és védelmükbe vennék a NATO-t meg az EU-t. 3. Az oligarchák és pénzügyi csoportok által túszul ejtett állam és az óriási, rendszerszintű korrupció miatt, a választók növekvő része ábrándul ki a hagyományos pártokból és állami intézményekből, ami jó táptalajt jelent a mindenféle szélsőséges nézetek, összeesküvés-elméletek és erőszakos eszmék terjedéséhez, ebbe megéri pénzügyi támogatással is beszállni. 4. A közélet még most is tele van volt kommunistákkal (élén a kormányfővel), ill. volt ŠTB-ügynökökkel, akik sokszor a régi sémák, reflexek szerint gondolkoznak és politizálnak, vagy valamilyen szempontból zsarolhatók. Ha melléjük megnyerjük az újfajta populista és szélsőséges politikusok egy részét, akkor gazdasági befolyásolással együtt nem esélytelen az ország destabilizálása.  Emellett meg kell említeni még egy komoly rizikót: a szlovák elitben nagy számban vannak képviselve a moszkvai MGIMO (Nemzetközi Kapcsolatok Moszkvai Állami Intézete) elitegyetemen egykoron diplomát szerzett vezetők. Például az uniós biztosunk, Maroš Šefcovič, az utolsó három külügyminiszterünk (Eduard Kukan, Ján Kubiš és Miroslav Lajčák), egy sor államtitkár és nagykövet, és az ország két legnagyobb pénzügyi csoportjából az egyiknek, a PENTA-nak a fél vezetősége és tulajdonosai (Jaroslav Haščák, Marek Dospiva és Jozef Oravkin). Köztudott, hogy az elitegyetemről a szovjet titkosszolgálatokba is toboroztak embereket – persze lehet, hogy a fentiek közül senki sem működött később együtt a KGB-vel és utódszervezetével, az FSZB-vel, de erről semmit sem tudunk, ezért ez egy komoly nemzetbiztonsági rizikó. Káosz, zűrzavar, félelem Mindent összevetve az lenne a meglepő, ha az orosz titkosszolgálatok nem próbálkoznának intenzíven kihasználni a megannyi lehetőséget. Fontos kiemelni, hogy a stratégia nem az, hogy népszerűvé tegyék az orosz érdekszférához való csatlakozást (vagyis Szlovákia csatlakozását az Eurázsiai Unióhoz). Maguk is belátják, hogy az csak a társadalom töredékének alternatíva. A cél inkább a nyugati integrációs szervezetek egységének aláásása, a tagállamok közötti konfliktusok kiélezése, a NATO-ba, EU-ba, a demokratikus intézményekbe vetett bizalom meggyengítése, a politikai rendszer megingatása, az összeesküvés-elméletek és mindenféle szélsőségek, vagyis a zűrzavar, a káosz és a félelemérzet terjesztése.  Mindezt főleg nem külföldről, hanem kihasználva az itteni politikai szereplőket, médiákat, különböző szervezeteket, miközben dezinformációs kampánnyal és némi diszkrét pénzügyi támogatással rásegítenek a folyamatokra. Mivel a helyzet eléggé aggasztó, a hatóságoknak ideje lenne felvenni a kesztyűt az un. hibrid hadviselés eme formái ellen, egy átfogó stratégiával és állami szervezeteken átnyúló intézményrendszerrel.  A szerző a Comenius Egyetem politológia tanszékének oktatója