Monoszlóy mesterien bánik a szürrealista, expresszionista, pszichoanalitikus képekkel

Az ünnepi könyvhétre jelent meg a Kenguru Zsebkönyvek sorozat ötödik könyveként az AB-ART Kiadó gondozásában Monoszlóy Dezső elbeszéléskötete, A szerelem öt évszaka. Ez a kötet már második kiadását éli, először német nyelven jelent meg Bécsben 1989-ben, magyarul az első kiadás 1991-ben látott napvilágot Budapesten.

Aki elolvassa ezt az öt elbeszélésből álló remek kötetet, úgy érzi, Monoszlóy Dezső erőforrása a szerelem és a gyengédség érzése, mely mindent legyőz és túlél. Bár a szerelmi történetek színhelyei váltakoznak, az otthon világából egészen Japánig utazhatunk a térben és időben, ezeknek a nagy utazásoknak van egy közös magjuk, egy olyan közeg, amelyben minden ember egyformán jól és biztonságban érzi magát, a szerelem.

„…aligha lehet kétséges, hogy mind az életmű egészéből kikerekedő alkotói én, mind az egyes művek műszubjektuma az alkotó mindennapi egyéniségének talajából nő fel.” — írja Szerdahelyi István Irodalomelmélet mindenkinek című munkájában. A szöveg ereje a szerző ereje is. A szerző maga egy metainformáció, s talán annak tárgya is. Monoszlóy stílustára nagyon változatos, nyelvi megoldásai elragadják az olvasót ebbe a rejtelmes világba. Mesterien bánik a szürrealista, expresszionista, pszichoanalitikus képekkel, a hatás érdekében gyakran megfigyelhető prózájában az idősíkok váltakozása. Elbeszéléseiben Bergson időelméletére épít, a szubjektív és objektív idő kifejezésével játszadozik, az emlékek, az álmok és a valóság történései gyakran a kibogozhatatlanságig összekuszálódnak.

A szerelem öt évszakát megelőző novellásköteteiben szereplői magányosan élték életüket, elszenvedték a mindennapi elmagányosodott létet. A novellák szereplőinek gondként merült fel saját egzisztenciájuk, a kiábrándultságból, fásultságból még a szerelem sem jelentett számukra kiutat. Ám ez a heideggeri felfogás már nem érvényes A szerelem öt évszaka elbeszéléseire, ezekben a novellákban a szerző már elismeri a szerelem létét és fontosságát; végső remény és hit, mert valamiben azért hinni kell.

A kötet első novellája a Japán szerelem. A Berlini Nemzeti Galéria alagsorában Pierre Bonnard nagyméretű képe előtt egy idősebb úr áll, a Terrasse család életének egy részlete elevenedik meg előtte. A keretnovella első elbeszélése itt indul. Egy szőke, fiatal fiú, Dániel szerelme egy pici japán nő iránt. „Ádám ekkorka Évát észre sem vett volna a Paradicsomban” (8.). A meseszerű szerelem elmesélése során az elbeszélő mesei fordulatokkal és hasonlatokkal él: „A fiú megalkudott a halásszal, nagyvonalú alku volt, öt pézsmapocok bőréért sem kap ennyit a halász, mint amennyit ő fizetett egy éjszakáért” (11.). A lélekvándorlás, a megfoghatatlan szerelem kifejezéseivel él a japán asszony: „Előbbi életünkben rosszak voltunk egymáshoz”, ám a fiú tiltakozik, és szerelmi hevében cáfolja az asszony szavait.

Szerelemfilozófiájának egy jelentős gondolatát olvashatjuk ebben az elbeszélésben: „Onnan vette a fényt, ahol azt még lehetett hinni, egyetlen boldogsággá morzsolható az élet, és nem apró morzsákból kell kínlódva, utólagosan összerakni” (13.). A két fiatal szerelme nem teljesedik be, hiszen a nő már férjnél van, ám a fiatal férfi szívében mindig ott marad ez a történet. Itt ér véget az első elbeszélés. Az öregurat felesége zökkenti ki az ábrándozásból, kérdezi tőle, miért bűvöli annyira azt a képet. „A Terrasse családdal akartam beszélgetni, de nem sikerült” — zárul az elbeszélés az idős úr szavaival.

A második elbeszélés a Marienbadban egyedül címet viseli. Marienbad régi fürdőváros, ahova a múlt század elején úri kiváltság és sikk volt menni. A narrátor, akinek csak neve kezdőbejűjét tudjuk meg (H.), visszaemlékezik egy harminc évvel korábbi fürdőbeli szerelemre. A szobájában ülve, egy zárt világban visszavágyik oda.

„…a szoba sarkai úgy meredtek rá, mintha a jelennek nem lenne emléke, s az emlékeknek nem lenne utókora.” (23.) Karosszékében ülve emlékezetében fel akarta idézni a régi idők történeteit, de nem sikerült neki. Emlékfoszlányok jutottak eszébe, ahogy egy Báthory Erzsébethez hasonló hölggyel táncolt, ám a szekrény recsegése visszahozta a jelenbe. A hölgy, aki Báthory Erzsébetből a testi kapcsolat után B. E.-vé redukálódott, mintegy allegro mottóként kimondja az antik világból ránk maradt üzenetet: „…te mindig külön akarod választani a dolgokat. Holott minden valami belül üres. Minden valami jó is, meg rossz is. Helyesebben se nem jó, se nem rossz, minden valami mindennel összefügg.” (35.)

A kötet harmadik elbeszélése kórházi környezetben játszódik, ahol megelevenedik Thomas Mann Varázshegyének világa. A Kutyatejet isznak a lepkék c. elbeszélés is az emlékezésre épül. A beteg férfi (Gábor) visszaemlékezik feleségére, Bébire, aki ugyan megcsalta őt és elvált tőle, de a válás után is szerették még egymást. A betegágyon fekvő férfi a kórház magányában maga elé próbálja idézni a nőt, beszélgetni akar vele, mert nem tudja feldolgozni azt a táviratot, amelyet pár napja kapott. Az állt benne, hogy Bébi meghalt.

A szerelem titkát kutatja, a magány falaiba ütközik állandóan. Bébi azért csalta meg több tíz évvel ezelőtt, mert menekülni akart a szomorúság elől. Ez a szomorúság leginkább a haláltól való félelemből eredt. Gondolataiba mélyedve Gábor felteszi a novella fő kérdését: „Nem szánalmas, hogy egy elmúlt szerelemre zsugorodik a tudat? Az életnek többet kellene jelentenie ennél. Vagy ez is kibogozhatatlan? Mert Bébire várva nem csak azt jelenti, Bébire várva, hanem valahogy mindent.” Pár oldallal lejjebb: „Az őrök üvöltése farkasordításként hangzik, éjszaka van, és nincsenek csillagok. Vissza kell jutni Bébihez. Egy-kettő, egy-kettő, vissza kell jutni Bébihez. Ez is egy lap, de ez is olyan, mint a ponyvaregények oldalai, ahol a szerző elhiszi és elhiteti, hogy az életnek története van. Nincs története, csak hangulata, s ha az kifakul, semmi sem marad belőle. Legföljebb egy rácson átnyújtott cigarettásdoboz.” (58.)

Ám Monoszlóy nagyon is tisztában van azzal, hogy ezt a dobozt ki lehet nyitni, meg tudjuk nézni, mi van benne. A Vadlegelő Csillag c. elbeszélés az elérhetetlen, kiismerhetetlen, ám mégis kiábrándítóan közönséges nőhöz, Yvonne-hoz fűződő szerelmet meséli el, a metaforákkal és szimbólumokkal teli novella főhőse elutasítja a nyárspolgári, megszokásokra épülő kapcsolatot.

A kötetet záró novella (A szerelem öt évszaka) egyben az eddigi történetek összefoglalásaként is szolgál. A főhős, György a fegyházban meséli minden este történeteit a Hentesnek (a Hentes alakja jelen van a Menekülés Szodomából című Monoszlóy-regényben is, mindkét helyen azért kell bűnhődnie, mert 10 kilogramm húst adott el feketén), aki az elalvás előtti szórakoztató élményekért élelemmel látja el cellatársát. Bár Györgynek nehezére esik annyira közönségesnek lennie, mint amilyen a Hentes, ám az éhség rákényszeríti őt arra, hogy megtermett, nagy mellű, vastag, nimfomániás asszonyokká alakítsa elbeszélésében a sudár kisasszonyokat.

„Itt helye nincs az Énekek énekével közelíteni a nőhöz, attól a Hentes elkámpicsorodik. Csak hát ezzel a módszerrel éppen az nem idézhető elő, ami inspirálná. Inkább egy sokfenekű, sokmellű, sokcombú némber. […] Mi lenne, ha bevallaná, hogy amíg a magánzárkában egyedül töprengett, arra döbbent, benne a női ideálok már öt-hat éves korában némi alakot nyertek. Nehezen körvonalazhatót, mert kicsit az anyjára, a szomszéd lányra, nevelőnőkre, nagy, muraközi lovakra hasonlítottak, gonosz és szép arcúak, hatalmasak és parányiak voltak egyszerre.” (84.) Ám ezt a Hentesnek nem vallhatja be. Napközben, míg a Hentes dolgozott, addig ő az álmaiba, emlékeibe menekült, már maga sem tudta, mi az igazság, és mi a fikció. A vágyak születésén gondolkodott, ráébredt arra, hogy a vágyak nem ölik meg egymást, „csak a jelen idő eltakarja egyiket a másiktól. Később azonban csokorba fonhatók. Később? Mikor? Később, de ez már a szerelem ötödik évszaka.” (89.)

Azért az ötödik évszak, mert a sok nő után a börtönből szabaduló rabra is vár kint egy Almavirág nevű nő, a remény, akiben benne lesz minden eddigi nő, mégis sajátosan első és egyetlen lesz a maga módján. A Hentes ezeket a szavakat hallgatva teljesen megkeveredik, sírni kezd, mert ráébred, nem ért meg soha eddig még ilyen szerelmet. Ám hősünk megnyugtatja: „Almavirág van, már hogyne lenne, csak elveszett, de mi majd megtaláljuk.” (95.) Ezekkel a szavakkal zárul a kötet címadó és egyben utolsó novellája. Szövege önmagába visszatérő kör, amely agyában és szívében metszi a szerzőt, aki irodalmi elemeket, jelenségeket teremt, ezeknek összetartó erőt és arcot ajándékoz. Önmagából táplálja írásait, hiszen a nyelv a kommunikáció eszköze, nem forrása. Önmagát írja bele minden szövegébe. Sőt olykor életrajzi ihletéssel kifejezetten közvetlenül önmagáról ír.

Horváth Erika