Milyen világban él(t)ünk?

Irodalomtörténész, kritikus, nyugalmazott egyetemi docens; az 1930-ban született generáció jeles hazai magyar képviselője. Önmagát elsősorban irodalom- pedagógusnak tartja, s ettől a véleményétől pár nappal a 85. születésnapja előtt sem tágít. Szeberényi Zoltán.

Hozzád, az utcáról a házajtó felé tartva, fából ácsolt barátságos kapun kell belépni. Suhanckorodtól az öregségig biztonságot adhatott.

Kár nézelődnöd, ez a kapu már nem az eredeti kapu. Azt, nagy mérgemre, a gyerekeim lecserélték. Úgy vélték, hogy elavult és kiszolgált. Pedig az még mesterien gondos asztalosmunkával készült egyedi darab volt, valóban biztonságos. Ez már kevésbé az, és puhafából van. Esőben bedagad. Persze, kölyökkoromban az a régi kapu sem védett meg semmitől, ami itt, a komáromi „spiccben”, tehát a Vág-Duna környékén történt. Akkoriban ez eléggé vadregényes tájék volt, ahová bizony mindenféle suhancok el-eljártak. Nálam jóval erősebbek, és abban lelték örömüket, ha a barátaimmal együtt megfuttattak. Múltamban vájkálva mégis a legszívesebben gyermekkorom boldog nyaraiban időzöm, amikor pajtásaimmal, a városrész héttagú „bandájával” időnk nagy részét a Vág vizében töltöttük. A fürdőzés szüneteiben pedig a Sistagnak nevezett tenyérnyi erdőség liánnal sűrűn benőtt galagonya- és kökénybokrai között az árterület buja tenyészetében a mohikánok ellenségeire vadásztunk. A hancúrozást, a sportszerű játékokat, az ügyességpróbákat mindennél többre becsültük, és haza csak az éhség vetett bennünket. Számunkra ez jelentette az őserdőt, a prérit, a végtelen tengereket, a felhőtlen ifjúkort, hiszen hamarosan megismertük azt az állapotot, amikor az ember sorsa akaratától függetlenül alakul.

Gyermekkori élményréteged most már erősen összeolvad, vagy fordítva, bizonyos dolgok most kristályosodnak ki igazán?

Az első gazdasági világválság közepén születtem, a kamaszkoromat pedig már a második világháború határozta meg. Az elemi első két osztályát még a csehszlovák érában jártam, harmadiktól jöttek a magyar idők. Egyhamar érzékeltem a korábbi demokratikus állapotok és a Horthy-korszak rangkóros, a sok nagyságos meg tekintetes úr időszaka közötti különbséget. Tizenöt éves voltam, amikor 1945-ben visszaállt ugyan Csehszlovákia, de számunkra ez a magyarüldözés éveit hozta. Anyám nem engedett átszökni a Dunán, úgyhogy itt beiratkoztam egy továbbképző évfolyamra, ami önmaga karikatúrája volt, hiszen osztályunk 32 diákjából csak ketten tudtak szlovákul. Magyarul megszólalni nem volt szabad, egymás között azonban mégis így beszéltünk. Idegen embertől az első pofont, az egyik tanítótól, akkor kaptam. Életem bizonyos mozaikképei máig olyan világosan bukkannak föl, mintha vetítenék előttem. Bár inkább már csak gondolataim sáncai mögé bújok, különösen annak láttán, mi zajlik szerte a világban.

Jó, hogy nem most kell fiatalon nekifutnod az életnek?

Az a világ, amit én ismerek, valóban elmúlt. Ez a mostani egy homlokegyenest ellenkező világ, elképzelni sem tudom, hogy derűvel tudnék belecsöppenni ebbe az idegenségbe. És gyakran gyötörnek olyan kérdések, amelyekre nem tudok érdemben válaszolni. Vajon az vagyok-e, akinek születtem? Van-e, s ha van, mi az emberi élet célja és értelme? Hogyan kerültünk ebbe a világba? Mi az emberiség szerepe a világmindenségben? Miért van annyi szenvedés a világban? Mit hozhat a jövő? Ahogy pályám emlékezete kapcsán is többnyire csak a lehangoló dolgok jutnak eszembe. Ki tudja, volt-e különösebb értelme, hogy publikációim sora jelent meg, hogy Nyitrán a hazai magyar pedagógusok két nemzedékét tanítottam? A mai helyzet nem úgy fest!

Belekeseredtél a valóságba?

Eléggé. És nyilván előrehaladott korom az oka, de gyakran csak közhelyek jutnak eszembe, így inkább azt latolgatom, hogy mi könnyebb: nem gondolni semmire, vagy a semmire gondolni...

Mi jelenti számodra a szellemi szülőföldet?

Az irodalom. Jókait rajongva olvasó anyám közvetítésével kerített a hatalmába. Idővel rádöbbentem, hogy aki érzékeny lélekkel olvas, az megtalálja benne mindazt, ami továbbadásra érdemes érték és emberismeret. Meggyőződésem, hogy az irodalomnak küldetése, önazonosság-fejlesztő és óvó ereje van. Csak hinni kell a szó megtartó erejében, az önismeret kialakíthatóságában. Aktív éveimben ezt tartva szem előtt tékozoltam el rengeteg időt országjáró irodalomnépszerűsítéssel. Most legföljebb azon töprenghetek, megérte-e? Mert manapság egyre kevesebbek szórakozása a jó könyv, ráadásul az irodalmi és kulturális berkekben sincs semmi összetartás.

Önmagad számára, nyolcvanöt évesen, mit tartasz fontosnak?

Ha arra célzol, hogy életpályámat tekintve mit vélek valóban lényegesnek, akkor a kétkötetes Magyar irodalom Szlovákiában című összefoglalót említeném, amit életem fő művének tartok.

A te korodban jelentéktelenné válik az idő mélysége?

Most ez már csak maga a létezés... Négyezer kötetes gyűjteményem könyveit lapozgatom. Rakosgatom őket ide-oda, közben naplókat, életrajzi regényeket, filozófiát olvasgatok; és akarva-akaratlanul el-elgondolkodom azon, végül is mi volt az élet? Én még a hagyományos civilizáció értékrendjében nőttem fel. Egy olyan világban, amelyet kinek-kinek a hite szerint a gondviselés vagy az emberi értelem, az erkölcsi princípiumok, a történelem törvényszerűségei, a különféle mozgalmak kormányoztak. Írott és íratlan normák, törvények, társadalmi elvárások arra ösztönözték az embert, hogy tudatában legyen esendőségének. Felelősségteljesen, önfeláldozón, törvénytisztelő lényként éljen, és ilyenné alakítsa a személyiségét, életvitelét, egyéni környezetét. Ebben a keretben az embernek viszonylag könnyű volt megtalálnia a maga helyét és szerepét. Az ezredforduló táján kibontakozott fogyasztói civilizációban azonban megroppantak ezek a keretek. Ki-ki elvesztette öröknek hitt igazságait, megbízhatónak vélt útmutatásait, és az ember egyre inkább úgy érzi, hogy támasz, fogódzók nélkül maradt a rideg s végtelen világmindenségben. Sokszor úgy tűnik, az egyén és a szuverén személyiség napjainkban tapasztalható kultusza lényegében csapda, hiszen a reklámvilág mindenhatósága valójában szinte totális ellenőrzést gyakorol fölöttünk. Ez pedig a politikai és a gazdasági hatalom birtokosai számára lehetővé teszi, hogy uralkodjanak rajtunk, a közösségeken.

Szlovákiai magyarokként vajon mi zárhatná ki hétköznapjainkból a provincializmus veszélyét, hogy feltarisznyázzon épp azzal, ami megmaradásunk és szellemi fejlődésünk számára fontos?

Kényes, nyilván sok fejtörést igénylő, de izgalmas kérdés. Aligha lehet kinyilatkoztatásokkal válaszolni rá. Amit én érzékelek, hogy az itteni magyarság körében megcsappant a régebben még meglévő társadalmi akarat, kulturális mozgás. Ami például valamikor a Csemadok sajátja volt. Mostanság inkább egymást népszerűsítő megmozdulásokról hallani, akár az egykori, értékek mentén szervezett írói estek, író-olvasó találkozók helyett. Ugyan rengeteg a rendezvény, de általában alacsonyabb szintre süllyedt az igényességi mérce. Hogy mi segítene ezen, kapásból még csak sejteni sem tudom. Gondolni legföljebb azt gondolom, hogy a saját homokozókban erőltetett politizálgatás helyett a szervezettség erősítése, az egymás iránti érdeklődés élénkítése lenne fontos. Hogy a szlovákiai magyarok polgárokként, ha jobban hangzik, civilekként kerüljenek újra közelebb egymáshoz.

Kései pályakezdés volt a tiéd: szülővárosodban hátat fordítva a hajóépítésnek, huszonhárom évesen és műszaki érettségivel jelentkeztél a pozsonyi egyetemi fokú Pedagógiai Főiskolára. Eltűnődtél már azon, vajon miként alakul a pályád, ha 1953-ban Sas Andor vagy Mayer Imre szőrösebb szívű, és elutasítanak a felvételin?

Valószínűleg boldogtalan lettem volna, hiszen a hajógyárban botcsinálta konstruktőr voltam. Pozsonyban viszont egy egészen más világba sikerült átevickélnem. Sas Andor tanár úrnak, ahogy mi szólíthattuk, Sas bácsinak különösen hálás vagyok, hogy ebben az átalakulásomban türelme volt támogatni engem, aki az akkoriban divatos szófordulattal élve: a termelésből jött a főiskolára. A tanár úr maga volt az élő lexikon, az meg külön élménynek számított, ha apró cetlikre írt jegyzetei nélkül rögtönözve adott elő. Tulajdonképpen ő lett a példaképem, ami fölcsigázta bennem az önérzetet, hogy egy kis ideig Galántán, majd évtizedeken át a nyugdíjazásomig Nyitrán legyek tanár.

Az elmúlt idő tükrében kit/kiket érzel magadhoz közelállónak?

Kamaszkoromat tekintve Jókai Mórt, Verne Gyulát, a rongyosra olvasott Robinson Crusoe szerzőjét, Daniel Defoe-t. Ővelük nap mint nap „találkoztam” itt a komáromi spiccben, a talányos Sistagban. Későbbi baráti körömhöz – talán magától értetődően – a velem egy esztendőben született kortársaim: Duba Gyula, Fónod Zoltán, Dobos László, Török Elemér, Veres János és a pár évvel fiatalabb Tőzsér Árpád tartozott. Jóval ifjabb kollégáim közül Nyitrán főként Kovács Lászlót kedveltem. Máig jóleső érzés, hogy az én nemzedékem jelentős szerepet tudott betölteni a szlovákiai magyar kulturális és irodalmi életben. A mi regényirodalmunk Dobos és Duba nélkül, az irodalomtörténet-írásunk Fónod nélkül nem értékelhető. A költészetünkben Török Elemér a Bodrogköz és Veres János a Gömör, tehát egy-egy régió jellegzetes hangja volt. De hát mostanában nincs már különösebb baráti köröm. Nem járok társaságba, a legszívesebben pedig Hemingway-t olvasom. Az ő fölfogása, próbákat és kihívásokat vállaló élete tűnik számomra emberileg is rokonszenvesnek.

Tömören megfogalmazható, hogy mit akart a te nemzedéked?

Ez a generáció a második világháború utáni idők, az úgynevezett harmadvirágzás korszakának megteremtését szorgalmazta. Alapozó nemzedékként a háború által, majd a jogfosztottság éveiben szétzilált s lerombolt szellemi élet fölépítését. Igaz, később, a rendszerváltáskor az ifjú titánok kijelentették, hogy nincs szlovákiai magyar irodalom, és ami volt, az nincs is! Sajnos, ezt a dolgot még azóta sem tisztáztuk.

Hogyan védekezel a magány ellen?

Az ellen nem nagyon lehet védekezni. A kutyámmal foglalkozom, néha neki tartok előadásokat, mint Assisi Szent Ferenc a madaraknak.

Tanárként fiatalok között élted le életed javát. A mai fiatalokkal milyen kapcsolatod van?

Semmilyen. Esetleg némi tapasztalatom a környezetem révén. Az emberiség, sok ezer éves történelme folyamán, megbecsülte az öregeket; adott a „Vének Tanácsának” véleményére. A mai fiatalok elavultnak tartják az öregek gondolkodását, tapasztalataikat lebecsülik, tanácsaikra nem hallgatnak. Bár lehet, hogy nekik van igazuk. Egyszer csak eljön az idő, amikor az ember már nem képes hozzáilleszteni énjét a változó körülményekhez. Képtelen megújítani önmagát, és valóban „idejétmúlttá” válik. A racionálisan gondolkodó embernek el kell fogadnia önnön halandóságát és erőit arra összpontosítania, hogy méltóságban, bölcs rezignációban és lelki derűben várja az élet alaptörvényének érvényesülését.

Zoltán, vannak titkaid?

Nincsenek. Fásult vagyok és kiégett. Se titkok, se tervek.