Mért sírunk a Himnusz alatt?

Identitásunknak vannak roppant gyakorlatias nszempontjai; postai küldemények átvételenkor például lényeges, ki vagyunk, hol lakunk satöbbi. Nyilvánvaló ugyanakkor a nagy különbség aközött, akik papíron és akik teljes lényünkben, teljes személyes identitásunkban vagyunk: magyarok, szlovákok, hívők, ateisták, numizmatikusok, kutyabarátok, skorpiótenyésztők és így tovább. Belátható — és bárki, aki időnként elgondolkodik saját magáról, be is látja —, hogy a klasszikus emberi jogokon (élethez, szóláshoz, gyülekezéshez stb.) túl vannak nemzeti identitásbeli jogaink is. Ennek azonban a legfeltűnőbb jelein, a nyelven és a kultúrszokásokon túl vannak olyan összetevői, amelyekre szinte soha nem gondolunk. Az etnocentrizmus, gazdasági, politikai és kulturális nacionalizmus, a modernizációra való hajlam vagy az ún. szimbolikus értékeken alapuló identitástudat stb. éppen azért értékes kutatási témák, mert nagyon keveset tudunk róluk.

Öllös László politológus ez alkalommal egy politikafilozófiai munkát tett asztalunkra, amelyben úgy taglalja a nemzeti/ségi és emberi jogokat, hogy közben legtöbbet azok legnagyobb riválisáról, a nacionalizmusról beszél. Sorra veszi mindazokat a modern megközelítéseket, amelyek mintegy háttérül szolgálnak a nemzeti jogok megértéséhez, mint például: Hol van a határ a liberális társadalmat fenyegető totális atomizálódás és az állam által igényelt társadalmi szerződés között, amely az individuumok sok-sok magáncélját gyümölcsöző egységbe fogja? Vagy: meddig van joga az egyénnek saját partikuláris érdekeit, például nemzeti másságát hangsúlyoznia, és hol van a pont, amikor el kell tűrnie bizonyos korlátozásokat avégett, hogy a közösség általa is alkotott egysége progressziót vonjon maga után? Mindez csupán ízelítő azok közül a fölvetések közül, amelyeket érdemes tisztázni egy olyan történelmi kihívás kezelésekor, mint amilyen a bő száz éve permanensen tartó magyar—szlovák nemzeti konfliktus, és amely kérdések megfontolása nélkül magára valamit is adó politikusnak nem nagyon szabadna szólásra emelkednie.

Az Emberi jogok — nemzeti jogok c. könyvben föltárul az a szövegfolyam, amelyben Öllös László úgy él, mint hal a vízben. Láthatóan jól érzi magát ebben a kérdezve felelő, pro és kontra argumentáló, minden oldalkérdést alaposan letisztogató szövegvilágban, s ha minduntalan ki-kitér is, azért rendszerint csak visszatalál a fő gondolathoz. Bizonyos tételeket többször megismétel (,,a nemzeti identitás elemeinek sora nem véglegesíthető”), más jelenségek (pl. szélsőséges nacionalizmus) vizsgálatát pedig a priori és ismételten elutasítja, azonban ennyi didaktikusság talán nem árt egy efféle újszerű témában. Igen hasznosnak tűnik a mondanivaló megfogalmazásához igénybe vett gondolkodásmód: bizonyos filozófiai premisszák alkalmazása és a fogalmak végső lecsupaszításának szándéka (,,az egyenjogúság mibenlétének megadása”), a jelenségek ad abszurdum tágítása (a nemzeti elnyomás joga mint alapvető emberi jog), amiből már-már steril jogi nyelv kerekedik ki. Ezt ellensúlyozandó viszont Öllös szépen strukturált nyelven képes megírni szépen strukturált gondolatait (,,mielőtt, először is, azután, végül”), amit a rengeteg kérdés tetéz. Olyan sok kérdés, hogy bennem fölötlött a végtelen tudományos kérdésfeltevés parttalansága, tekintve hogy pár válasz elsikkadni látszik valahol. Arra a kérdésre például, hogy ,,miért nem sorolták a nemzeti kisebbségek jogait az emberi jogok közé a felvilágosodás morálfilozófusai... (s hogy) ...a liberális nacionalizmus elvrendszere vajon miért nem kapcsolta a nemzeti jogokat az emberi jogokhoz” — én nem találtam egyértelmű választ. De ez talán nem is annyira fontos, hiszen a dolgozat nagy kihívása mégiscsak más volt: ,,azt kívánja bemutatni, hogy lehetséges a nemzeti jogok emberi jogi értelmezése”, márpedig ennek elmélete modern és igen szofisztikált argumentációs rendszerben szépen kibomlik a lapokon.

Arra persze a könyvben sincs válasz, miért sírunk a Himnusz alatt (ezt a kérdést csak én tettem föl magamnak), de arra igen, hogy Öllös László könyve miért roppant aktuális. Azért, mert ez a tudományos munka egy egész sor jelenkori kihívást vonz magához. Például azt, hogy egy élhető társadalom alapvetően morális pilléreken épül fel, ahol a jogbiztonságon kívül becsület, jó szándék, megértési vágy igazgatja az embereket, és ahol fejlett beleérző képességgel bír polgár és politikus egyaránt. Mielőtt bárki azt mondaná, ilyesmiben csak jámbor tudósfélék hisznek, gondoljon arra, hogy e fogalmak nemcsak a nemzeti és emberi jogokra érvényesek, hanem általában a valódi demokratikus gondolkodásra is. Hiszen: ,,Az emberi méltóságnak még egy fontos eleméről szükséges szólnunk. Arról az emberi képességről, amely alapján az ember képes megérteni, sőt megítélni mások egyéni döntéseit akkor is, ha részben vagy egészben eltérnek az övétől, és az eltérések ellenére képes elfogadni, sőt támogatni azokat. A demokratikus társadalom pedig feltételezni, hogy a polgárok kölcsönösen élnek e képességükkel” — írja egyik legszebb gondolatában Öllös László.

Vajda Barnabás