Még mindig „a víz az úr”

Földünkön átlagosan 1 milliárd ember nem jut megfelelő tisztaságú ivóvízhez, s évente 1,5 millió gyermek hal meg a vízzel kapcsolatos megbetegedések miatt. Tudjuk, hogy ezek az esetek tőlünk távoli országokban fordulnak elő, de valószínűleg másként kezelnénk egy vízi erőmű, egy vízlépcső megépítésének kérdését, ha a napi gyermekhalandóság Magyarországon is magasabb lenne. Igaz, ezek az erőművek működésük során kevéssé szennyezik a környezetet, de építésükkel – a vizes élőhelyek világába beavatkozva – az ember visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el. A szlovákiai oldalon Dunacsúnynál megépített duzzasztógát jelentősen átalakította a Szigetköz élővilágát, a szabadon kanyargó Duna melletti természetes élőhelyet. A folyó vizének elterelése miatt csak az eredeti vízmennyiség 15-20 százaléka jut a régi mederbe, így az ottani vízi, vízparti növényvilág, füzesek, nyárfások nagymértékben kipusztultak. A Szigetközben – ahol a magyar növényfajok 47 százaléka, az állatvilág 50 százaléka megtalálható volt – a kiszáradt folyómederben az egykori alpesi, sztyeppi és középhegységi fajok helyét ma javarészt értéktelen gyomos növényzet foglalta el. Ugyancsak a mesterséges mederbe terelés kapcsán megszűnt a Duna-meder kavicságyának természetes vízszűrő funkciója is. Emellett lehetetlenné vált a víz bejutása a talaj alsóbb rétegeibe, mely a talajvíz szintjének jelentős csökkenéséhez, a szikesedés megindulásához vezetett. Mezőgazdasági területek váltak hasznavehetetlenné, a hiányzó vízmennyiséget öntözéssel nem lehet pótolni. Hasonló sors vár a Dráva folyó körüli élőhelyekre a Zákány és Vízvár közötti szakaszon épülő Novo Virje vízi erőmű elkészülte után. A Szigetköz adottságaihoz nagyon hasonló részen, Horvátország területén, természetes medrében kanyargó Drávát a tervek szerint ugyancsak elterelik, s évente 71 napig a vízhozam 4-20 százalékát engedik csak az eredeti folyóágba. Sajnos tapasztalatok alapján előre jelezhető, mi fog történni az említett szakasz ökológiájával.

Magyarországon a vízügyi és árvízvédelmi rendszerek védik a meglévő értékeket – több-kevesebb sikerrel – a víz erejétől. Érdemes azonban megvizsgálni, milyen mértékben szükséges a talajt megóvni az áradó folyótól. Az avar időkben a Tisza környéki lápos, mocsaras vidékeknek, ahová a folyó évről-évre kiáradhatott, jóval nagyobb volt az értékük. Ennek az a magyarázata, hogy a vidék akkori lakói nem akartak visszavonhatatlanul beleavatkozni a természet rendjébe, hanem lehetőségeit kiaknázva tudtak együtt élni vele és élvezni előnyeit. Akkor a fenségesen kanyargó folyók a magukkal sodort hordalékukból építették természetes gátjaikat. Nem volt a földeken pangó víz az áradás után, mert az alacsony gátakon, azok résein a víz nagy része visszajuthatott a folyóba. A víz áradáskor termékennyé tette a földeket, s hozzájárult a talajvíz optimális szintjének kialakulásához. Az avarok felismerték ennek fontosságát, így a gát átereszeit tisztán tartották, az árvíz levonulásakor pedig fűzfavesszőből készített kapukkal zárták le a réseket. A kapuk hézagain a fiatal, apró halak visszajuthattak a folyóba, a nagyobbak viszont kint rekedtek, így azokat kifogva tetemes halászzsákmányhoz jutottak. Ugyanez az ártéri gazdálkodás valósulhatna meg ma Magyarországon egy csekélyebb mértékű árvízvédelmi beavatkozással. Igaz, a házakat, falvakat meg kell védeni az ártól, de vajon miért felejtette el mára az ember – amit az avarok még tudtak –, hogy nem szabd alacsony, árvízveszélyes helyen letelepedni. Szemléletváltozásra lenne szükség, hogy a kizárólagos műszaki megoldások erőltetése mellett ökológiai szempontok is nagy súlyt kapjanak a vízi erőművek tervezésekor. Kétséges, hogy a természet kincseivel való visszaélés hosszú távon valóban a fejlődésünket szolgálja-e.

Az előadás végén Lőrinczy György villamosmérnök, a környezetvédelmi bizottság tagja szállt vitába az előadóval a Bős-Nagymarosi Vízi Erőmű kapcsán. Szerinte Esztergom a vízi erőmű befejezésével védettebb lett volna az árvizektől, egy elkerülő út és híd épülhetett volna, olcsóbb villamos energiát és nem utolsó sorban munkahelyeket kapott volna. Szuhi Attila nem osztotta véleményét, hiszen az elkerülő út és a híd megépítéséhez nincs szükség erőműre, önmagában is megvalósítható. A nyert villamos energia pedig nem biztos, hogy arányban állna azzal a tájrombolással, melyre mindenképpen sor került volna. Ha a nagymarosi erőmű megépült volna, a nyáron zöld növénnyel tarkított, télen hattyúktól zajos Duna helyett ma egy gigantikus betonteknőt látnánk.