Máig élő verssorok és színpadi üzenetek

MIKLÓSI PÉTER

A Szép Szó a megemlítés eredeti értelmében volt „A” csapat. Meg példakép is. Amatőrök alkotta együttesként profi szinten dolgozott. És több mint harminc év távolából is úgy érzem, hogy egykor volt mondanivalójuk, a „világ legmagasabb pontján”: a színpadon megfogalmazott üzeneteik számos vonatkozásban máig élnek. Ott bujkálnak a gondolatainkban, biztatást kereső köznapi dilemmáinkban, bátorító önbizalmat reménylő mindennapjainkban. Eszerint mit sem változott volna a világ? Hát bizony nem sokat... Sajnos, annyiban azonban mindenképpen, hogy a Szép Szó huszonkilenc évvel ezelőtt a Kalevala 51. ének című produkciójával befejezte tevékenységét. Ahogy illik: a csúcson. Az együttes emlékét – legalábbis akik megjártuk a Jókai Napok jóval korábbi évfolyamainak zömét – talizmánként őrizzük. A Szép Szó zsinórban hozott sikereinek kovácsa az akkoriban Kassán élő Gágyor házaspár volt: Ildikó és Péter. Az akkoriban pedig azért hangsúlyos, mert az öttagú család 1987-ben tartósan (korabeli szóhasználattal) Nyugat-Németországba emigrál. Igaz, egy-másfél évtizede már a dél-komáromi Monostori-erőd tőszomszédságában meghúzódó rózsakertes házuk is az otthont jelenti számukra. Vagy az itthont? Ezt nem a riporter dolga eldönteni. Ami tény viszont: Gágyor Ildikó az 50. Jókai Napokon újra szerepet vállalt – a fesztivál szakmai zsűrijében.

Ildikó, aki tőled a régi Jókai Napokkal kapcsolatos tapasztalataidat firtatja, az a szép emlékeket ébreszti benned, vagy darázsfészekbe nyúl? Mert személyesen is, a Szép Szóval is szépecskén akadt jó meg rossz élményed.

Igen. Bár az idő mindent megszépít, a kellemetlenebb emlékeket is. Mondjuk azt, hogy rögtön az első alkalommal, amikor a Nap árnyéka című műsorunkkal mutatkoztunk be Komáromban, a bíráló bizottság eléggé kivesézett bennünket. Sőt, egyenesen olyasmit mondogattak, hogy döntsük el: irodalmi színpad vagy tánccsoport kívánunk-e lenni! Valószínűleg eleinte nemigen tudtak mit kezdeni a Szép Szó tudatosan vállalt színpadi formanyelvével. Így történhetett, hogy egyszer-kétszer a maradék díjak valamelyikét kaptuk. Például a legszebb színpadképért járó díjat, noha a mi előadásainkra – Grotowszki szegény színházának elvét követve – elsősorban a puritánság, már-már a csupasz színpad volt jellemző. Ez a velünk szemben tanúsított bizonytalankodó értékítélet egy magyarországi fesztiválon nyert első díj után változott meg, és fokozatosan idehaza is kialakult az együttes szakmai tekintélye.

Megszűntek a nemegyszer rossz szájízt keltő szakmai és egyéb bántások?

Főként Komáromban, a Jókai Napokon változott körülöttünk a légkör. Viszont Kassán továbbra is be-behúzták előttünk a fékeket. Egyrészt csak elvétve jutottunk fellépésekhez, másrészt a csoport fenntartása érdekében szintén jó párszor kellett díszköröket futni. Egy idő múltán aztán az a fura helyzet állt elő, hogy Komáromban, az országos seregszemlén szereplő együttesek között némi feszültséget keltett, hogy éveken át mi kaptuk a fesztivál legrangosabb díjait; ugyanakkor Kassán ezt már annyira természetesnek vették, hogy a Szép Szót ezért nem tartották támogatásra, odafigyelésre érdemesnek. Pedig aki valaha is csinálta, tudja: a világ talán legnehezebb dolga huzamosabb ideig a csúcson maradni.

Ha patetikusan akarnám kérdezni: a Szép Szó elismerést várt, vagy cselekedett?

Őszintétlen lennék, ha tagadnám, a díj fontos volt. Persze hogy az volt. De csak a cselekedet után. És a tartalom után. Hónapokig töprengtünk azon, hogy mi legyen az új, a következő produkciónk. Mi legyen az, amit fölviszünk a színpadra, és ott megfogalmazódjon az előadás üzenete. Rengeteget dolgoztunk az új bemutatók előtt, szinte egy kerek naptári esztendő alatt lettünk készen egy-egy ötvenperces produkcióval. És mert aki színpadra lép, az eredendően hiú, lelkileg mindig úgy készítettük/készítettem föl a csoportot, hogy nincs mese, az első díjért megyünk, mi vagyunk a világ legjobb irodalmi színpada!... Hogy azok voltunk-e, más kérdés, de hát ennyi kellett az egészséges önbizalomhoz. Az együttes, annak minden tagja nagyon hitt és bízott bennünk.

A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben szinte történelmi szükségszerűség volt az irodalmi színpadok megjelenése? Szlovákiai magyar viszonylatokban akár duplán is?

Okvetlenül. Amatőr szinten kifejezőbben lehetett benne értéket teremteni, mint bármi másban. Ez a színpadi forma rugalmasan, hitelesen tudta tükrözni a kor társadalmi problémáit. Az pedig már önmagában is a mozgalom erényének számított, hogy a színpadon formulázott üzeneteket sugallva az emberek vállalták, kedvvel csinálták az amatőrszínpadi többletmunkát. Arról már nem is beszélve, hogy aki tagja volt egy-egy amatőr kisszínpadnak, az hónapokon át verssel, prózával, esetleg dokumentumszövegek részleteivel foglalkozott, ami próbáról próbára egy kicsit az agysejtjeit is megmozgatta. A cél nem az volt, hogy forradalmárok legyünk, de a rendszerrel szemben egyszerűen nem tudtuk másként kifejezni távolságtartó magatartásunkat. Volt egy adott helyzet, az akkori rezsim, és abban így tudtam elmondani azt, ami abban az egészben irritált. Az irodalmi színpadok kamaszkorú tagjai így lettek kicsit hamar öregek. Manapság ezt mondanák ellenzékiségnek.

Elsősorban gondolati színház volt a Szép Szó?

Ez volt a dolgunk. Különben minek álltunk volna ki a színpadra? Elvégre ha nincs mondanivalód, valami olyasmi, aminek tartalma és mélysége van, föl se merészkedj a színpadra! Természetesen, emellett lazító szándékkal – bár ha úgy tetszik, hát a szöveget még hangsúlyosabbá téve – zenét és esztétikus mozgást is beépítettünk az előadásainkba. Így kerekedett szerves egésszé az úgynevezett Szép Szó forma, az együttes tíz éven át követett sajátos stílusa.

Hogyan fogadta mindezt az akkori idők hatalmi és hivatali bürokráciája?

Számomra tulajdonképpen a mai napig rejtély, hogy végül is a Szép Szó miképpen tudott ennyi ideig működni. Mert hogy a Csemadok kassai városi szervezetének egykori titkára, vezetősége – ahová névleg tartoztunk – mit fogott föl a műsorainkból, lényegében nem érdekes. Igaz, nem is szorgalmazták a szerepeltetésünket. De mert mindig voltak körülöttünk, akik súgtak-búgtak nekik, ma azt mondom: lehet, hogy egyszerűen megúsztuk. Mint ahogy akkor is jöttek velünk nyakunkba akasztott kísérők, ha hébe-hóba kimozdultunk Kassáról. Akár Komáromba indultunk szerepelni, akár Budapestre. Egy alkalommal például Balassagyarmaton léptünk föl, és ott külön megkértem a zsűrit, hogy versenyen kívül, így szakmai elemzés nélkül szerepelhessünk.

Fesztiváldíjakhoz szokott csoporttól ritka kívánság!...

Lehetséges. De aki „vigyázó személyként” utazott velünk, érdemben nem értette produkciónk tartalmi üzenetét. Arra törekedtem hát, nehogy már az értékelés során világosítsuk föl őt.

Utólag miként látod: ki tartott jobban kitől? A Szép Szó az államgépezet bármikor lesújtó hatalmától, vagy fordítva: a pártállami bürokrácia az együttes színpadon megfogalmazott üzeneteitől?

A hatalom bőrébe utólag sem tudok belebújni. A különböző hivatalok talán megelégedtek annyival, hogy a Szép Szó a ritkánál is ritkább fellépési alkalmak révén nem kapott túl nagy kifutási lehetőséget, vagy a későbbiekben akár a professzionalizálódás esélyét. Szerintem inkább csak megtűrtek bennünket. Persze, félni mi sem féltünk, bár bizonyos fokig tartottunk a hatalomtól, hiszen tudatosan feszegettük a szókimondás határait. Lépésenként próbálgattuk, hogy új műsorról új műsorra mennyire lehet legalább egy jottányival túllépni annak akkori gátjait. Mert enélkül, pusztán szépelegve, minek is erőlködtünk volna?! Emlékszem, Kassán egy alkalommal csupán azért idézett be a műsorengedélyezésben éppen akkor illetékes elvtárs, mert például a Magyarországra meghívott produkciónk egyik része egy „Én Istenem, Uram” szövegű fohásszal kezdődött, őneki pedig pont ez szúrt szemet. Megígértem, hogy ezeket a sorokat elhagyjuk, amit persze nem tartottunk be.

Műsoraitok szándéka állásfoglalás is volt az akkori társadalmi berendezkedés zártságában?

Őszintén remélem, hogy igen. Persze, nem a szónak forradalmi értelmében. Hiszen aki leül és eldönti, hogy ő most forradalmár lesz, az olyan is. Inkább az a fontos, hogy az ember az adott helyzetben azt tegye, amit kell; hogy érzékenyen reagáljon az őt körülvevő világra. Az illetőnek ez kölcsönözhet derekasságot, gerincességet. Azokban az időkben úgy volt érdemes fölmenni a színpadra, hogy az együttes játékából kiolvashatók legyenek az élet, a hétköznapok zavaró dolgai. De ez – egy jó előadás keretében – nem a „most aztán odamondok, ihaj!”-szerű hangoskodás volt, hanem a gondolkodó polgár civil kurázsija.

Az elmúlt félszázad tükrében miként összegeznéd a Jókai Napok legfőbb erényét, illetve mulasztását?

Azóta, hogy Németországba disszidáltunk, keveset láttam az 1987-et követő komáromi fesztiválok műsorából. Kilencven után ugyan be-benéztem az előadásokra, de távolról sem láttam mindent, hiszen jelenleg két városban, Göttingenben és Dél-Komáromban élek. Annyit viszont elmondhatok, hogy óriási baj volna, ha ez a fesztiválsorozat megszakadna. Egyre jobban azt érzem, hogy a felvidéki magyarság szempontjából napjainkban még inkább egyedi és pótolhatatlan szerepe van.

Pozsonyban született, ott érettségizett, majd a lévai óvónőképzőben szakvégzettséget szerzett fiatal teremtésként mikor jártál először Komáromban, jelesül a Jókai Napokon?

1965-ben, amikor a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klub fiatal színjátszói Komáromban bemutatták a lengyel Tadeusz Rózewicz Adattár című abszurd játékát.

Milyen volt az akkori Komárom és hát maga a fesztivál?

Fiatal voltam, így minden csodálatosnak tűnt. A Jókai Napokat őrületes nyüzsgés, elmondhatatlan fesztiválhangulat jellemezte. És a város szintén kellemesnek tűnt, úgyszólván mindenütt csak magyar szót lehetett hallani. És bár az emigráció, az ottani újraindulás, a megfelelés, a talpon maradás követelménye rengeteg hazai dolgot kimosott az emlékezetemből, a fesztivál későbbi évfolyamainak mára legendává nemesedett egyéniségei közül például Kiss Mihályra, Kulcsár Tiborra, Gergely Józsefre, Gáspár Tiborra, Lőrincz Jánosra, Vas Ottóra emlékszem a legélénkebben. Őszintén szólva, nevek dolgában már nagyon mélyen kell leásnom az emlékkamráimban.

Az 50 éves Jókai Napok a jubileumi rendezvény napjaiban nyilván nemcsak ünnepel, hanem értelemszerűen visszakérdez is. Szerinted mit?

Például azt, vajon tudatosítjuk-e, hogy közösségként Szlovákiában addig létezik a magyarság, amíg az olyan rendezvényeket mint a Jókai Napok fenntartjuk és megőrizzük. Ahogy kellő nívón az anyanyelvi iskolákat, a kultúrát és magát az anyanyelvünket. Mert jelenlét csak addig van és lehet, amíg ezek a dolgok is megvannak.

Bevallom, beszélgetésünk közben nem csupán szavaidat figyeltem, hanem a társalgóasztalra is oda-odapillantgattam. Az ott tornyosuló könyvek között Kozmács István, Munkácsy Bernát életéről szóló kötetének alcímén akadt meg a tekintetem: „Aki adott szavától elválik, saját lelkétől válik el”. Valóban igaz, hogy minden lélek számít?

De még mennyire! Furcsa világunkban talán nem leszek népszerű, ha elmondom, hogy Münchenben egy zsidó óvodában dolgoztam. No, azt kellene megnézni, ott mennyire fontos minden ember! Egyetlen lélekért elmennek a világ túlsó végére. Példaképpen ebből „csak” azt fontos tudatosítani, hogy ne félj attól, ami vagy! Ezért fájlalom, hogy mi viszont egymás energiáit is kioltva rettenetesen pazarlunk az értékeinkkel. Ha itt valóban minden ember számítana, akkor az értékeinket ismerve szlovákiai magyar közösségként is biztosan jobban állnánk. És az önbizalmunk is erősebb volna.