Legfőbb tulajdonunk

Immár harmadszor olvasom a könyvet, egyre növekvő alázattal: napjaink gondolati sivársága közepette szinte elérhetetlen az a nyelvi gazdagság, stiláris bravúr, sziporkázó szellemesség, fölényes történelemismeret, amely e mű szerzőit jellemzi. Pedig csak némi hezitálás után szántam rá magam, hogy megismerkedjem a félezer évvel ezelőtt papírra vetett gondolatokkal. Két, a feledés homályába temetett vitairattal, amelyek meglehetősen elcsépeltnek tűnő témát taglalnak: az orvosok tevékenységének el- és megítélését. Egyetlen nyomós érv szólt e mű mellett: szerzőinek személye. Mindketten, a kölni mágus, Agrippa, a reneszánsz kalandos életű polihisztora és Rotterdami Erasmus, a humanizmus megalapítója a tudománytörténet legendás alakjai. Hogy miért, az ebből a kötetből is világosan kiderül.

A tizenhatodik században oly divatos vitairatok tipikus példája a Kalligram Kiadó által megjelentetett Kétarcú orvostudomány című munka. A mai olvasó számára is érdekessé, sőt páratlanul izgalmassá egyrészt a téma, másrészt annak taglalása teszi.

Az előbbit illetően egyértelmű, hogy mindenki számára elsőrendűen fontos kérdésről, legintimebb tulajdonáról, saját testéről van szó, amelyet az orvos ősidők óta nemcsak reparál, hanem lelkiismerete, tudása szerint rendelkezik vele. Az ő hozzáállásán, etikai érzékén múlik, mennyire vonja be betegét a döntéshozatalba, mennyire osztja meg vele aggályait, a tényt, ha a betegség meghaladja tudása határait. A téma feldolgozásának módja legalább ennyire érdekes: a két szerző az egész addigi civilizáció szinte minden érvét felhozza saját álláspontjának védelmében, különös előszeretettel idézve az ókori görög és latin szerzőket, így e könyv az elmúlt több ezer év pozitív és negatív előítéleteinek, gondolatiságának, érvrendszerének gazdag tárházát adja.

Kettejük közül Agrippa szinte behozhatatlan előnnyel rendelkezik: a vádló szerepét játszva szidalmazhatja e minden korban vihart kavart tudományág képviselőit, igazolva a régi aranyigazságot, amely szerint a rossz hírnek a jónál sokkal nagyobb az értéke. Hiszen az ezerszer sikeresen elvégzett beavatkozás senkit sem érdekel, az egy sikertelen viszont égbekiáltó bűnnek számíthat.

Agrippa — bár ő maga is e hivatás képviselője volt — a hatás kedvéért nem átallja elővenni az ókori vígjátékok oly kedvelt bélyegét, szarrágóknak titulálja Aszklépiosz követőit, nem riadva vissza a legsúlyosabb vádaktól sem: nemes egyszerűséggel gyilkosoknak tartja az orvosokat. Hihetetlen stiláris bravúrral megírt irata azonban — akarata ellenére — önleleplező: igazolja a tudománytörténet által régen hangoztatott tényt, hogy e zseni — aki egyébként már életében sem tudta bizonyítani, hogy melyik egyetemen szerzett diplomát — botcsinálta orvos volt. Pedig egy ideig, míg menekülni nem kényszerült, koronás fők nyavalyáit is gyógyítgatta.

A legnagyobb megvetés hangján beszél mindazokról, a napjainkban is alkalmazott, kórismét feltáró eljárásokról, amelyek nélkül a betegség kezelése elképzelhetetlen, gúnyolódik a vitás esetekben szükségszerű konzílium rendszeréről, nem ismeri fel a megállapított betegség revíziójának a szükségességét, a boncolást pedig — mely a későbbi megfelelő kezelések alapját képezheti, ekképpen a betegellátás javításának nélkülözhetetlen eszköze — közönséges barbarizmusnak tartja. Viszont a betegek védelmében, a műhibák ellen sürgetett törvények kiadása tekintetében olyannyira megszívlelendő gondolatokat fogalmaz meg, amelyek azóta minden ország jogrendjében szerepelnek. Más kérdés, hogy nem a szemet szemért, fogat fogért elv értelmében, hiszen ha ezt az ő korában érvényesítik, lehet, hogy neki sem lett volna alkalma e pompás remekmű megírására.

Sokkal hálátlanabb szerep jut Erasmusnak: minden lehetséges érvvel azt kellene bizonyítania, hogy az orvosok földre szállt angyalok, akik éjt nappallá téve csak betegeik jobbulásán fáradoznak. E tény igazságtartalma bármekkora lehet, de egyetlen kivétel is romba döntheti mesterien felépített érvelését. Csak nagyszerű stiláris képességeinek köszönheti, hogy sikerül elkerülnie a téma megközelítésében rejlő bukatókat. A középkori szemlélet jellemző, szép kifejeződése érveinek egyik sarkpontja, amely szerint az orvos a pap legközelebbi szövetségese, mivel az egyik a lelket, a másik a testet gyógyítja; a pap eléri, hogy az ember bűneiből észre térjen, az orvos azt biztosítja, hogy legyen, aki észre térhessen. Bár igazán eredetiben lehetne élvezni e két szerző stílusát (ha jó fél évszázaddal ezelőtt a gimnáziumokból nem száműzték volna a latin nyelvet), a remek magyar fordításnak köszönhetően képet kaphatunk arról, hogy miért tekintjük a reneszánsz kalandos életű alkimistáját és a humanizmus megalapítóját az emberi kultúrtörténet és gondolkodás meghatározó alakjainak.

A témában kevésbé járatos olvasók tájékoztatására a fordító, Magyar László András gazdag jegyzetanyaggal ellátott remek tanulmányt közöl a két szerzőről, koráról, munkásságáról és a kötetben szereplő vitairataik születésének körülményeiről.

Ozogány Ernő