„láthatatlan erők játéka”

Folklórvallás, horror, mátrix. E három szó egymás mellé rendelése korántnsem tekinthető magától értetődőnek. Sőt — többek számára bizonyosan — önkényes lépésnek tűnik. Pedig e kifejezéseket nem pusztán egy hiányos mondat betűi tartják össze. Hogy miért nem, azt a továbbiakban Alfred Métraux klasszikus etnológiai munkájából (A haiti vodu) kiindulva próbálom megvilágítani.

Ehhez azonban szükség van egy negyedik fogalom bevezetésére is. A kulturális identitásképzésről szóló diszkurzusban az utóbbi pár évben igen nagy jelentőségre tett szert a teátralitás szó. Az emberi interakciók jelentős hányada ugyanis leírható egy olyan paradigmából kiindulva, mely szerint a legkülönfélébb társadalmi produkciók színpadias tevékenységek sorozataként nyerik el létjogosultságukat. Métraux szövege már az 50-es években utalt erre a jelenségre. (Pl. „A megszállottak többsége láthatóan az olyan színész elégedettségével könyveli el állapotát, aki beleélte magát szerepébe, és hajlong a tapsnak. A nézősereg tetszése is csak abban a figyelemben nyilvánul meg, amelyet a megszállottak szavainak és tetteinek szentel.”) A Haitin tapasztalható, afrikai eredetű vallás, a vodu tehát számos „előre gyártott”, színpadias kliséből épül fel. A szónak abban az értelmében is, hogy olykor ki lehet esni a hagyomány diktálta szerepekből, azaz el lehet véteni a szcenáriót: „Egyes forradalmi vezérek hőstetteit nem a bátorságuknak tudták be, hanem a gadjuk [amulettek] hatékonyságának és annak, hogy vakon bíztak benne. Kersuzan atya meséli, hogy egy tábornok sebezhetetlensége érdekében varázslóval »kábíttatta el« magát, s hogy a kezelés hatását a gyakorlatban bemutassa, habozás nélkül golyót lövetett a mellébe. Azonnal meghalt.”

A hagyomány kényszerítő erejű mechanizmusai, illetve azok távlatai olyan hiedelemvilágban csoportosulnak, melyben a loák (szellemlények vagy démonok), a vérszívók, a vérfarkasok, a zombik (élőhalottak) játsszák a főbb szerepeket. Már itt látható, hogy olyan jelenségekről van szó, melyek óriási karriert futottak be a 20. századi popkultúrában. Csak két evidens példát említek.

Talán nem szükséges hosszan kifejteni, hogy a vérszívó lények (vámpírok) és a zombik mítosza a horror műfaját kondicionálta leginkább. Ez persze számos egyéb hagyománnyal kereszteződött, de vallási alapjelenségként a voduban érhető tetten. Nyilvánvalóan nagyobb kifejtést igényel a loák szerepét hangsúlyozó hiedelemvilág és a peremműfajok kapcsolata. Nos, rendkívül érdekes, hogy ezt a, teljességgel Haitihez köthető szellemiséget egy olyan tömegműfaj teszi élővé, mint a cyberpunk. William Gibson posztapokaliptikus, műfajteremtő Cybertér-trilógiája ugyanis a mátrixot a loák világának újraértett változataként viszi színre.

A Count Zeroban (Számláló nullára), a trilógia második részében a virtuális tér olyan alakzatok sorát vonultatja fel, melyek egymásba nyíló felületek mentén bontják ki a párhuzamos világok rendjeit (pl. létfenntartó kád, érzékszervi közvetítőlánc). Ezek közül legfontosabb a szilícium evolúcióját felváltó biotechnológia elterjedése, amely hibrid ráksejtek áramköregységekbe való beültetésével veszi kezdetét. Amellett, hogy a mátrixban való mozgás bárki számára elsajátítható, a biochipek nemzedékei lehetővé teszik a cybertér és a manipulált emberi emlékezet spontán összekapcsolódását. Ennek eredményeképpen létrejön a Straylight-akcióban (az első részben, a Neurománcban elbeszélt történet csúcspontjában) kifejlesztett mesterséges intelligencia által felfedezett „új faj” konnektív szerveződése is.

Első állomása egy visszavetítés: a konzolcowboyok (hackerek) a loák rendszerbeli megjelenését a Változás Napjával kapcsolják össze, ennek értelmezése a Mona Lisa Overdrive (a trilógia harmadik epizódjának) egyik főszólama lesz. Ugyanakkor mindhárom regény utal arra, hogy az említett első apokalipszis a lovak kipusztulásához vezetett. A cybertérben elterjedő „új faj” ily módon hármas alakzatrend mentén legitimálódik. Egyrészt visszavetül rá a közelmúlt időcezúrája előtti világ emlékezete (a lovak konkrét alakja), másrészt az Alfa Centauri csillagkép absztrakt kentaur-alakzata, mely az emberiség kollektív hallucinációjának kozmológiai terméke; harmadrészt a haiti vodu szellemuniverzuma alkotja annak adatbázisát.

Ennek következtében a cyberteret benépesítő figurák már nemcsak a high-tech társadalmak computer-szimbólumai alapján szituálódnak, hanem éppen a Métraux által pontosan elemzett, Haitiről származtatható vodu alapú vallást implikálják — digitális dimenzióban. Az etnológus így ír: „A loa és az általa megkaparintott ember kapcsolata a lovas és hátasa kapcsolatához hasonlítható. Ezért mondják az előbbiről, hogy »meglovagolja« vagy »megnyergeli« a lovát (choual). Mivel a megszállottság szorosan kapcsolódik a tánchoz, ezzel a képpel ragadják meg: »a szellem a lova fejében táncol«. Ugyanakkor egy természetfeletti lény lerohanja és kisajátítja a testet, s innen ered a szokásos kifejezés: »a loa elkapja lovát«.” Gibson művében az egyik szereplő pedig ekképp fogalmaz: „Amikor Beauvoir vagy én a loákról és a lovaikról beszélünk, ez utóbbiak alatt azon keveseket értve, akiket a loák lovaglásra kiválasztanak, szóval akkor úgy kell tenned, mintha két nyelven beszélnénk egyszerre. Az egyiket a kettő közül már ismered. Ez az utcatechno nyelve, ahogy te neveznéd. Lehet, hogy más szavakat használunk, de mi is technikáról beszélünk.” A trilógia végén aztán világossá válik, hogy a gépi intelligencia evolúciójának szemléltetésére „a vodu paradigmája bizonyult a leginkább megfelelőnek”. Mindez jól példázza azt a posztmodern cyber-antropológiát, melyben az „istenek” is pusztán a mátrix kiterjedésében gondolhatók el. Adatok táncaként.

Métraux klasszikus könyve tehát nemcsak az etnológia és a vallástörténet iránt érdeklődők számára, hanem a peremműfajok kedvelőinek is mindenképpen ajánlott olvasmány. Hogy miért inspiratív hagyomány a vodu az említett kontextusban, azt talán éppen a szakember nyitómondatai teszik (máris) nyitott kérdéssé. A francia tudós-terepkutató ugyanis így indítja könyvét: „Bizonyos egzotikus csengésű szavak hatalmas erővel lódítják meg képzeletünket. Ezek közé tartozik a »vodu« is.”

H. Nagy Péter