Különös és különleges

Különös könyvet olvasok. Azt tudhatom nmeg belőle, hogy miért tudom olvasni. Ezt a könyvet és a többit, a sok ezer kötetet, amely egy élet során megfordul az ember kezében.

A halandó pöttömnyi korában átlépi az iskolának nevezett intézmény küszöbét, hogy megismerkedjen háromtucatnyi papírra vethető jellel, egy év múltán pedig a felfedezés örömével veszi tudomásul, hogy e jelek szavakká, mondatokká, gondolatokká fűzhetők össze, amelyek korlátlan ideig megőrizhetők. Az igazi csoda, hogy később nemcsak ő, de bármelyik társa is visszaolvashatja ezeket a gondolatokat. Akár több száz év múltán is.

Egykor az ókori görögök szentül hitték, hogy az ember azért gondolkodó lény, mert van keze. E bölcs megállapítás igazságtartalmát igazolták a legújabb kutatások is, amelyek szerint a delfinek agya legalább olyan fejlett, mint a miénk, rendkívül kifinomult kommunikációs rendszert alkalmaznak. Viszont kéz hiányában a világ dolgaira nem tudnak hatni. Az embernek megadatott az a szerencse, hogy felső végtagját különféle szerszámok készítésére tudja használni. Miközben megalkotott egy szekercét vagy dárdát, kiderült, mit hogyan rontott el rajta, ami újabb ötletekre sarkallta, így szép lassan elindult a fejében egy folyamat, amit alkotó gondolkodásnak neveznek. Egy idő múltán szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy tevékenységével nemcsak befolyásolja környezetét, valamilyen módon felül is emelkedett a többi élőlényen. A beszéd megszületésével vált a teremtés koronájává: az állatvilággal szemben nemcsak érzelmeket, figyelmeztető jeleket, bonyolult gondolatokat is tudott közölni társaival. Ekkor vetődött fel elemi erővel a gondolatok megörökítésének kényszere. ĺgy az a bizonyos végtag új feladatot kapott: kő, fa, agyag, bőr, papirusz és még ki tudja milyen anyag felületén örökítse meg a szerző gondolatait.

Ma természetes, hogy a hangokat rögzítve jutunk el mondandónk közléséhez. Hogy ez egykor mennyire természetellenesnek számíthatott, az pontosan kiolvasható Lacza Tihamér közelmúltban megjelent, Az ókor emlékezete című könyvéből. Mert a világ négy sarkán a civilizációk ugyan teljesen eltérően fejlődtek, egy közös vonásukban megegyeztek: legyen bár szó Amerikáról, Ázsiáról Afrikáról, kezdetben mindenütt képekben fejezték ki őseink magukat. Olyan képírást alkalmaztak tehát, amely fogalmakat jelölt. Ennek az volt az előnye, hogy kevés jellel nagyon sok adatot közölhettek, óriási hátránya viszont, hogy a következő generációk esetleg elfelejtették e jelek információtartalmát, akkor értetlenül álltak felette. Akárcsak Napóleon katonái a rosettai kő fölött. Pedig a hagyományos képíráson az egyiptomi hieroglifák már jóval túljutottak. Amikor néhány évtized múltán Champollion megfejtette az elhíresült kőlap titkát, a laikusok döbbenten kiáltottak fel: de hiszen franciául olvassa a szöveget. Hát igen. A betűírás nagy hátránya, hogy a nyelvet is ismerni kell hozzá. Az emberiség hajnalán élt civilizációk olyan írásjelekkel dolgoztak, amelynél nem volt szükség nyelvük ismeretére. Megdöbbentő, de az egyik legősibb civilizáció minden klasszikus műve fordítás nélkül magyarul olvasható: a kínai írásjelek ismeretében több ezer év szellemi kincsét, közöttük minden idők egyik legjelentősebb filozófusának, Kon-fu-cse (Konfuciusz) életművét élvezhetjük anélkül, hogy egy kukkot tudnánk kínaiul.

Lacza Tihamér a tőle megszokott alapossággal vezeti végig olvasóját az írás kialakulásának történetén, civilizációnk bölcsőjétől, Ázsiától a mai Európáig, ahol a latin múlt utolsó örökségeként a kétezer éves írásjelekkel fejezzük ki magunkat. A tengernyi részletet, érdekességet tartalmazó kétszáz oldal olvasása közben az embernek eszébe jut a régi közhely: történelmünk annak köszönhető, hogy megtanultuk az írás tudományát. Az állatvilágban a kölyök ismeri a szüleit (anyját), és az utódját. De arról fogalma sincs, hogy száz, ötszáz vagy ezer évvel korábban volt egy őse, és ugyanennyi idő elteltével lesz maradéka. Egyedül az ember tudja, milyen jó és rossz cselekedeteket követtek el felmenői, és mire emlékezhetnek utódai. Mindez írás hiányában elképzelhetetlen lenne. A kíváncsi olvasó megismerkedhet több tucat civilizáció írásmódjával, közöttük természetesen a magyar rovásírással.

Különleges könyvet tartok a kezemben: a cím, Az ókor emlékezete szinte sugallja, hogy nem csak az írásról szól. Valóban. Sokkal több ennél: a gondolatok rögzítési módjával párhuzamosan bemutatja azokat az egykor hatalmas, világrengető birodalmakat, amelyek napjainkra a feledés homályába merültek. Mit tudunk ma az egykor csodált és rettegett Babilonról, a Hamurappi jóvoltából minden emberi törvény őshazájáról, ha napjainkban páncélosok szánthatják fel e szent város romjait? Mit tudunk azokról a nemes civilizációkról, amelyeket a brutális erőszak söpört el a történelmi kataklizmák folyamán? E hasznos könyv az írás kialakulásán kívül bemutatja egykor dicsőséges, hatalmas birodalmak felemelkedését, de bukását is, amely oly rettenetes volt, hogy a már említett rosettai kő megfejtése után még csak azt sem sejtették a tudósok, milyen nyelven beszéltek a dicső Egyiptom népei, egyáltalán van-e leszármazottjuk. A kíváncsi olvasó e kérdésre is megtalálja a választ. Lacza Tihamér alapos munkája nemcsak szórakoztató olvasmány, hasznos információkban gazdag adatbázis, de továbbgondolkodásra is késztet: ha a maiaknál összehasonlíthatatlanul nagyobb birodalmak nyomtalanul eltűntek, mi vár törékeny civilizációnkra a természeti kincsek kifosztásának korszakát követően? Mekkora esélyük van utódainknak az emberi életre? Vagy felelőtlenségünk az egykor volt birodalmak sorsára juttat bennünket is?

A szerző elsősorban a tanulóifjúság figyelmébe ajánlja művét, hogy megismerjék a múlt szellemi kincseit, remélve, hogy azok is elolvassák, akik kinőttek az iskolapadból. A magam részéről csak anynyit tennék hozzá, hogy mindazokra is ráférne e mű ismerete, akik kisebb-nagyobb szeletet birtokolnak a hatalomból. Hogy megérezzék a történelem szelét: milyen hihetetlenül gyorsan lehet a legmagasabb csúcsokról a poklok legmélyebb bugyraiba zuhanni. Szinte nyomtalanul eltűnni. Ha mégis marad nyomuk, azt esetleg egy majdani ismeretterjesztő munka szerzőjének köszönhetik.

Ozogány Ernő