Könyvelvű ígéretek9

A legrosszabbak közül valók. Nincs rájuk mentség. Kimondtuk, leírtuk és vannak. ĺgy van ez. Nincs mentő körülmény. Belekezdtünk, mint egy jó könyvbe, és nem bírjuk abbahagyni. Felhagyni vele. Letenni róla.

A legrosszabbak közül valók. Nincs rájuk mentség. Kimondtuk, leírtuk és vannak. ĺgy van ez. Nincs mentő körülmény. Belekezdtünk, mint egy jó könyvbe, és nem bírjuk abbahagyni. Felhagyni vele. Letenni róla. Csak úgy egyszerűen, mint egy kötetet, mert példának okáért le kell szállnunk, vagy kezdődik a munka, a menő műsor, vagy épp végeztünk valamivel, vagy valaki épp eltereli a figyelmünket, esetleg ő végzett velünk. A könyv, vagy akár az ígéret is ilyen. Könnyen adja magát, de aztán végig kell vinni, nem lehet csak úgy a felénél lezárni. Be kell teljesíteni szó szerint: az utolsó szóig. Gerincesek vagyunk, meg aztán a könyvnek is van állítólag ilyenje. Ilyen ez. Megnyílik nekünk, hogy aztán egy óvatlan pillanatban mi is. Persze ha akarjuk. Ha hagyjuk.

Emlékszem, egyszer egy egyetemi szemináriumon a tanárom azt a feladatot adta, hogy írjunk egy történetet két feltétlenül nem kapcsolódó, de valamilyen viszonyt mégiscsak mutató, feltételező dologról. Az ilyen gyakorlatok mindig bejönnek, jók, mind a tanárnak, mind a diáknak, olyan, mintha lenne valami, a másfél óra csak kipurcan valahogy, a hallgató meg azt érzi, hogy tett valamit. Mintha. Amúgy is ritka ez az érzés. Alig teszünk érte, talán csak néha adatik meg, amikor még diákok vagyunk. Én akkor ott a könyvről szerettem volna írni, végül is talán nem sikerült azt, amit igazán akartam, mert az idő szerintem szörnyen ellenem dolgozott, meglehetősen görény mód marcangolt, s miután úgy éreztem, egyetemi karrierem nem itt és most fog feltétlenül vagy végképp eldőlni, nem erről írtam. Elkönyveltem. Behúztam az azóta is szokásos strigulát. Bizonyára egy lány volt a dologban, a dolog oka, mert a történet egyik felét mintha szintén valami ehhez kapcsolódó helyzet határozta volna meg. Macerás ügyek, na.

Valamiféle olyan tárgyról akartam írni, amely megtörtént velem, ha nem is pontosan akképpen, de hasonlóan, és kilépve a teremből már tudtam, hogy mit szalasztottam el, milyen nagy alkalom lett volna azt ott az óra utolsó harmadában, maga az irat, annak a felolvasása. Micsoda ziccer. Nagyon frappánsnak éreztem, és menthetetlenül elszalasztottnak és megismételhetetlennek.

Lehet, hogy úgy kezdődött volna a dolgozat, mint egykor ez az írás is akart, szeretett volna, miszerint épp április, vagy május közepe van, és a Könyves Kálmán körúton flangálok, és mondjuk vagy írjuk észreveszek egy lányt a szemközti napos oldalon, tehát legyen inkább május, mert az ugye minden évben van, Karinthy óta tudjuk, és ez a hónap már arról is többet elárulna, hogy miért gondoltam úgy, hogy követni fogom, követni kéne azt a lányt. Mi lehet az az ösztönző elem.

Igen, és itt lehetne a sűrűjébe tévedni. Engem legalábbis az erdőbe vinni nagyon. A csaj végül egy antikváriumba lépet be, mit neki napos oldal, mit neki én, és persze mit nekem árnyékos, és mit nekem magam, természetesen indultam utána. És itt rontottam el, azt hiszem, mindent teljesen. Megmásíthatatlanul. Valami rémlik. Önökkel is biztos előfordult már ehhez hasonló. Na de most komolyan. Bizonyára léptek már be egy olyan helyre, ahol aztán balga mód minden másról megfeledkeztek. Én itt a könyvekben vesztem el, de úgy búbig, vagyis teljesen, és legyen még itt egy hasonlat (amit akar). Mit nekem május, mit nekem idő. Meg egyébként… szóval ott belevesztem. Hozzászoktam az ízeihez (a helynek), s miután elkezdtem stírölni a polcokat, úgy bal felső saroktól, az antikvárius néni hokedlijének bal lábáig, ahol aztán az állomány már kétes hírű magazinokba ment át szép lassan, és talán itt, és ez a pillanat józanított ki, zökkentett vissza, hogy valójában miért is tévedtem be ide, hisz tulajdonképpen nem akartam én Aranytól átnézni Zoláig a termést, különösen egy ilyen szép napon, amikor a séta fantasztikus adományával szerettem volna megajándékozni magam. És miután próbáltam eltévelyedésemet nagy tempóban korrigálni, már láttam, hogy minden, de minimum az alany, a lány, fránya mód elveszett. Oda. Hiába minden.

Persze aztán még át lehet fésülni a körutat, oda-vissza alaposan, ahol természetesen már nem áll senki, nem vár senki minket, pedig hogy megígértük, hogy most aztán majd igazán odatesszük magunk. Nincs menekvés. Kiút. Május van csak, mert az ugye minden évben. Karinthy óta tudjuk. És helyzet, amit tán nem így terveztünk. Mert általában mások jönnek be, egyéb verziók.

A legrosszabbak. Nincs rájuk mentség…

A róluk írt könyveket nem ismerjük. Az antikváriumokban fel nem lelhetők.

Mizser Attila

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?