Kit képvisel az Európai Parlament?

PETŐCZ KÁLMÁN

Az ENSZ nemzetközi kormányközti szervezet, közgyűlésének küldöttei az egyes tagállamok kormányait képviselik. Általában a nagykövet vagy valamelyik beosztottja foglal helyet a padban az ország névtáblája mögött, fontosabb tanácskozásokon pedig a külügyminiszter, a külügyi államtitkár, vagy valamelyik szaktárca képviselője. Az ENSZ a földkerekség népeinek egyetemes fóruma, a „népek” azonban nem közvetlenül, hanem kormányukon keresztül képviseltetik magukat a világszervezetben. Az ENSZ-nek nincs „parlamentje”, amelyben választott képviselők ülnének.

A legtöbb regionális szervezeteknek, így például a NATO-nak, az EBESZ-nek vagy az Európa Tanácsnak viszont van parlament jellegű szerve. A Strasbourgban székelő Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése az egyes tagállamok képviselőiből áll össze. Ezeket sem közvetlenül választják az adott ország polgárai, hanem az országgyűlés, a nemzeti parlament delegálja őket a saját küldöttei közül. A végső döntés joga azonban a Miniszteri Bizottság kezében van, amelynek munkájában a kormányok képviselői (általában a külügyminiszterek vagy helyetteseik) vesznek részt. Ugyanez a helyzet a NATO-ban és az EBESZ-ben.

Lényegesen más a helyzet az Európai Parlament esetében. Az Európai Parlament valódi képviseleti szerv, amelybe a küldötteket nem az országos parlament vagy a kormány delegálja, hanem az Európai Unió polgárai közvetlenül választják őket. (Más kérdés, mennyire erősek az EP tényleges jogosítványai.) A nemrégen lezajlott európai parlamenti választás kapcsán sok kérdés merült fel azzal kapcsolatban, mit és kit képviselnek az európai parlamenti képviselők.

A kelet-közép-európai államok politikai pártjai leginkább abban licitálták felül egymást kampányuk során, hogy ki fogja majd Brüsszelben és Strasbourgban jobban képviselni a nemzet, az állam (vagy a „nemzetállam”) érdekeit. Az effajta megközelítés vagy szándékos, vagy tudatlanságból szármázó csúsztatáson alapszik. A Brüsszelbe küldött képviselők ugyanis elsősorban a választóikat képviselik, és munkájukban az összeurópai értékeket, az Európai Unió közös érdekeit kell elsősorban szem előtt tartaniuk. A nemzetállami érdekek és szempontok a Miniszterek Tanácsában jelennek meg, ott ütköznek, ott próbálnak az egyes kormányok közös nevezőre jutni. Akár bonyolult algoritmusú szavazás árán, ha nincs közmegegyezés.

Egy európai parlamenti képviselőt nem kötheti országa kormányának vagy parlamentjének megbízása, sem politikai ajánlása. Az Európai Parlament Eljárási Szabályzatának 2. cikke a következőképpen rendezi ezt a kérdést: „Az Európai Parlament képviselői megbízatásukat szabadon gyakorolják. A képviselőket semmiféle utasítás nem köti, és kötött mandátumot nem fogadhatnak el.” A képviselő választói akaratából indul ki, saját tudására, lelkiismeretére támaszkodik, figyelembe veszi politikai szövetségesei nézeteit, és elsősorban velük igyekszik közös álláspontra jutni.

Az Európai Parlament egy szupranacionális, „nemzetek feletti” szerv, az Európai Unió népeit, polgárait képviseli. Természetesen minden polgár egyben egy adott ország állampolgára (miközben lehet kettős vagy többes állampolgársága is), ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy az Európai Parlamentben a nemzeti kormány álláspontjának képviselete megelőzné a választók közvetlen képviseletét. Hogyan lehetne egyébként elképzelhető, hogy egy képviselő más állampolgárságú személyeket is képviselhet? Hiszen az európai parlamenti választáson való részvételre bármelyik tagország területén jogosult a választópolgár. Ha a Szlovákia területén tartózkodó több száz külföldi EU-polgár egy szlovákiai pártra adja le a voksát, akkor ezt nem a szlovák állam miatt teszi, hanem mert egy bizonyos értékrend képviseletét várja el a választott párt jelöltjétől.

Ebből a szempontból akár nevetségesnek is hathat a legnagyobb szlovákiai párt legnépszerűbb (és egyben a jelenlegi ciklus legkevésbé aktív) jelöltjének kijelentése, aki arra a kérdésre, mivel foglalkozott Brüsszelben, azt válaszolta, hogy elsősorban a „nemzetállami érdekek” védelmével. Tehát gyakorlatilag semmivel: ez ugyanis nem az Európai Parlament feladata. Azáltal, hogy szinte minden párt a nemzeti és állami érdekekért folytatott „harcban” határozza meg brüsszeli szerepét, csak tovább fokozódik a zavar az emberek fejében. Sajnos, részben hozzájárult ehhez néhány szlovákiai magyar politikus is, aki más szlovákiai magyar politikusoktól elvárta, hogy azok mondják ki: az MKP brüsszeli képviselői a választóik mellett Szlovákiát is képviselik. Biztos, hogy tudatos szándék nélkül, de mégis összecseng ez az elvárás azoknak a szlovák politikusoknak az elvárásával, akik viszont egyenesen azt követelik az MKP jelöltjeitől, hogy jelentsék ki: nem Magyarország, hanem Szlovákia érdekeit fogják az EP-ben képviselni. Miért képviselnék Magyarország érdekeit: talán ott élnek a választóik? Másrészt, miért kell eleve azt feltételezni, hogy a „szlovák” és a „magyar” érdek antagonisztikus ellentétben van egymással?

Lehet tehát magyar ügyről, magyar érdekről beszélni az Európai Parlamentben? Beszélni minderről lehet. A kérdés csak az, hogy létezik-e egyáltalán „magyar ügy”, így, ilyen elvont, fennkölt formában? A kisebbségben élő magyar közösségek mind más-más politikai, államjogi, gazdasági és szociális környezetben élnek, és ezt egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezzel együtt a kisebbségi kérdés megnyitása az Európai Parlament fórumain teljességgel legitim igyekezet. Van-e azonban a magyar kisebbségek helyzetének olyan specifikuma, ami miatt az európai nemzeti kisebbségek általános kérdéskörén belül indokolt volna külön felvetni a magyar kisebbségek ügyét? Szerintem létezik ilyen specifikum. Éspedig azért, mert Európa fejlettebb részében a magyar kisebbségekkel összevethető közösségek helyzete már az EU bővítése előtt megoldódott, és a jelenlegi nyugat-európai „kisebbségpolitikát” a nem európai vagy nem őshonos népcsoportokkal való együttélés módozatai foglalkoztatják. Más, kelet-közép európai szituációkkal – például a balkáni vagy a balti országokban kialakult helyzettel – gyakorlati megoldások tekintetében szintén nem összevethető a magyar kisebbségek helyzete.

Ennek ellenére nem gondolom, hogy azzal kell áltatni az embereket, hogy egy vagy két képviselővel több vagy kevesebb sokat nyomna a latban a „magyar ügy” védelmében a hétszázötvennégy tagú Európai Parlamentben. Ezt az emberek úgysem hiszik el. Azt sem, hogy általános érvényű sablonmegoldások szorgalmazásával meg panelszövegek hangoztatásával lehetne látványos eredményeket elérni.

Sokkal többet jelent a szakértelemre alapozott folyamatos lobbizás, akár Brüsszelben, akár Strasbourgban, akár Pozsonyban, ami nem támaszkodhat pusztán két képviselőre és parányi csapatára. Sokat jelent a józan politizálás, a világos, egyértelmű program, a kiszámíthatóság, a szövetségi rendszerek kialakítása, ami nem egyszeri improvizációkon nyugszik, hanem hosszú távú céltudatos munka eredménye. A közösség belső életének szempontjából pedig fontos a szervezettség, a jogvédelmi hálózat megerősítése, a jogtudat kultiválása, olyan légkör megteremtése, amely engesztelhetetlen a hatalommal való visszaéléssel szemben, függetlenül attól, hogy az szlovák vagy magyar érdekkel takarózik.

Hitelesség és bizalomépítés nélkül nem lehet meggyőzni a másik felet arról, hogy a „magyar ügy” nem „szlovákellenes ügy”, és fordítva. Ezen a téren még rengeteg sok munka vár mindenkire.