Kiszáradt folyók, hőség. Ez a klímaváltozás!

Az elmúlt napokban többször írtunk arról, hogy egymás után száradnak ki az ország folyói. Így például a kelet-szlovákiai magyarlakta vidék egyik folyójának, a Bódvának a medrében Szepsi városánál is csak száraz por van. A folyó vízszintje már a korábbi években is csökkent, de még egyszer sem tűnt el teljesen. A halaknak esélye sem volt, gyakorlatilag kipusztultak, a folyó ugyanis 15 kilométeres szakaszon száradt ki. A Zsolna városán is keresztülfolyó Rajcsánka (Rajčanka) szintén hasonló sorsra jutott. A felsőbb szakaszán, Facskótól (Fačkov) egészen Frivaldnádasig (Rajecká Lesná) kiszáradt. Az utóbbi településen található az ismert üdítőital-márkának, a Kofolának az üzeme, ahol a szárazság miatt csökkent a víz szintje a hat méter mély ún. ellenőrző kútban. Emiatt a minimumra kellett csökkenteni a termelést. Az üdítőhöz felhasznált víz sokkal mélyebbről, 100 méter mélységből származik, ahol elegendő a vízhozam, de a gyártási technológiát a felszíni szárazság mégis befolyásolja. Ugyancsak kiszáradt már a Miavai járásban a Chvojnica patak és a Brezovský patak is.

Hőség és szárazság

A Szlovák Hidrometeorológiai Intézet (SHMÚ) mérőállomásainak adatai szerint az ország legnagyobb részén meteorológiai értelemben a harmadik, vagyis a legmagasabb fokozatú szárazság van. Az intézet figyelemmel követi a folyóvizek vízszintjét is. Az adatokból kiderül, hogy az ország szinte összes patakjában és folyójában kritikusan alacsony a vízállás, sok kisebb vízfolyás ki is száradt, de még a Duna napi vízhozama is csak a sokéves napi átlag 40–60 százaléka között mozog. Az SHMÚ a közösségi oldalán hívja fel a figyelmet arra, hogy az idei két nagyobb hőhullám során több hőmérsékleti rekord is megdőlt. A nagykürtösi járásbéli Alsópalojta (Dolné Plachtince) községben július 21-én például kereken 40 Celsius-fokos levegő-hőmérsékletet mértek. Az intézet július 25-i közlése szerint az ország 60 százalékát rendkívüli szárazság sújtja, de egyben az is igaz, hogy Szlovákia területének 99 százalékán valamilyen mértékű aszály van. Az ország területének 10 százalékán pedig már rendkívül kritikus a helyzet. Az SHMÚ egyébként a pénteki napra az ország déli sávjában, a Komáromitól a Szobránci járásig elsőfokú hőségriasztást adott ki.

A vízhiány miatt a hatóságok több mint tíz településen rendkívüli állapotot hirdettek. A Rozsnyói járásban lévő Andrási (Pača) községbe például már lajtos kocsival hordják az ivóvizet. A Tátra Nemzeti Park (TANAP) a kijelölt turistaútvonalakon kívül megtiltotta az erdőkbe való belépést. A Kassai, a Kassa-vidéki és az Érsekújvári járásban pedig teljes mértékben megtiltották az erdős területekre való belépést, hiszen a rendkívüli szárazság miatt most óriási a tüzek kialakulásának a veszélye.

100 év múlva

Pongrácz Rita, az ELTE Meteorológiai Tanszékének klímakutatója lapunknak elmondta, a hét végén egy hidegfront érkezik a térségbe, ami csapadékot hoz, de ebből egyes tájegységek kimaradhatnak. „Ez a hidegfront azonban nem vet véget az aszályos időszaknak, ahhoz egy több héten át tartó csapadékesemény kellene, amely feltöltené a talajban a tél óta kialakult nedvességhiányt” – magyarázta a kutató. Pongrácz arról is beszélt, a klímamodell-szimulációk ugyan eléggé bizonytalanok a nedvességgel kapcsolatos előrejelzések terén, de az biztos, hogy az emberi tevékenységből származó szén-dioxid-kibocsátás a szárazságokra is hatással van. „Ha ugyanúgy folytatódik az üvegházhatású gáz kibocsátása, mint eddig, akkor az ilyen súlyosabb aszályok gyakorisága az évszázad végéig akár 20–30–40 százalékkal növekedni fog” – magyarázta. Ha sikerül csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást, akkor javulhat a helyzet, de ennek a hatása csak valamikor 2100 után válna érezhetővé.

Óvni kell a vizet

Miklós László professzor, a Szlovák Tudományos Akadémia Tájökológiai Intézetének főmunkatársa, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, aki korábban környezetvédelmi miniszter is volt, két okot lát a mostani rendkívüli aszály mögött. „Az egyik természetesen, hogy egyszerűen kevesebb az eső. A másik azonban, hogy az utóbbi száz évben az ember arra törekedett, a tájból a vizet minél gyorsabban elvezesse” – magyarázta azzal, hogy a vizes területek lecsapolása, a folyók szabályozása ez utóbbi célt szolgálta. Az egykori nedves élőhelyeket, ártereket, nádasokat, nedves réteket lecsapolták és átadták a helyüket a mezőgazdasági termelésnek. A folyók medrét pedig nagyrészt kiegyenesítették. „A mostanság a bányavízszennyezés miatt sokat emlegetett Sajó ártere egykor két-három kilométer széles volt. Ma pedig ez a folyó be van szorítva egy nagyjából harminc méter széles sávba” – említett egy példát a professzor és hozzátette, az ilyen szabályozással ugyan elkerülhetőek az árvizek, de a táj is kiszárad.

Rámutatott, hogy a folyókon kívüli vízmegtartó képesség is nagyban hiányzik. „Az óriási mezőgazdasági parcellákon gyakran még egy bokrot sem látni. Emiatt egyszerűen nincs, ami visszafogja a vizet a talajban” – mondta azzal, hogy az erdők, bozótosok szivacsként tartják magukban a vizet. A nagy parcellák létrejöttét Miklós azzal magyarázta, a mezőgazdasági vállalkozók igyekeznek olyan körülményeket kialakítani, hogy az óriásgépek, traktorok, kombájnok mozgása a lehető legolcsóbb legyen. A nagy, összefüggő mezőgazdasági táblák miatt a kevés csapadék is gyorsan elfolyik és nincs, ami feltöltse a folyókat. Ráadásul a mezőgazdaság és az ipar is sok vizet vesz ki a folyókból. A professzor szerint a természetes növénytakaró helyreállítása mellett, a kisebb víztározók építése is megoldást jelenthet a problémára.