(Kissé túl) színes istenek

CSANDA MÁTÉ

Nem csoda hát, hogy a nagy sikerű, több európai és amerikai múzeumot megjárt vándorkiállítás, a Bunte Götter (Színes istenek) március elejétől három hónapon át Kasselban látható. Vinzenz Brinkmann professzor, a frankfurti Liebighaus antik gyűjteményének vezetője, illetve az általa vezetett nemzetközi kutatócsoport mintegy huszonöt éve dolgozik azon, hogy eloszlassa a művészettörténet-írás egyik legnagyobb hamis beidegződését, a reneszánsz óta többé-kevésbé folyamatosan uralkodó téveszméjét, mely szerint ugye, ami görög és római, ráadásul márvány, az automatikusan fehér és nemesen letisztult. Ezt vette alapul a klaszszicizmus művészete, ebben a hiszemben készültek Canova, Thorvaldsen és a többiek fennkölten hófehér szobrai.

Pedig elég csak belelapozni Euripidész vagy idősebb Plinius írásaiba: bőven találunk bennük egyértelmű utalásokat arra, hogy az ókori görögöknek nagyon is a szájuk íze szerint volt

szinte minden, ami tarka

(mai szemmel nézve már-már rikító). Euripidész drámájában például úgy panaszkodik Helené, az elrabolt görög királynő, hogy bárcsak a kezdetektől fogva csúnya lett volna, mint azok a szobrok, amelyekről lepergett a festék, akkor nem robbant volna ki miatta a trójai háború sem. Mégsem az antik források, hanem a 18. század univerzális tekintélye, a művészettörténet megalapozójaként emlegetett Winckelmann hatott inkább a közízlésre (az Ókori művészet története című munkájában azt írja, hogy minél fehérebb egy alak, annál szebb és nemesebb). A helyzeten nem változtattak a tizenkilencedik században Görögországba tartó nyugat-európai utazók és műgyűjtők skiccei és akvarellvázlatai sem (számos rajz mutat színpompás szobrokat, épületrészleteket): a klasszicista ízlésnek bejött

a nemes színtelenség,

így hát az antik művészetre egyszerűen ráragadt, hogy fehér (vagy legalábbis egyszínű).

Egészen a hatvanas évekig, ekkor kezdődtek ugyanis az első átfogó, a felderítésbe modern technikai eszközöket is bevonó tudományos kísérletek. Brinkmann csapata a vizsgált műtárgyakon szorgosan leltárba vett minden egyes apró színfoltmaradványt. De néhány speciális műszernek köszönhetően ma már az sem okoz gondot, ha egy szobron egy tűhegynyi festéknyom sem maradt. A különböző pigmentek az évszázadok során ugyanis más és más módon kezdik ki a márványt vagy a bronzot, így

komplett színminták rekonstruálhatók,

derül ki a kiállítás kísérő szövegeiből, s ízelítőként megnézhetünk néhány tégelyekben felsorakoztatott, porrá őrölt pigmentet, úgy, ahogyan azt az ókorban is ismerhették. Hát igen, nem éppen matt tónusok, gondolhatja a látogató, még mielőtt megakad a szeme a tárlat központi elemén. Az eredeti szobrok, cseréptöredékek mellett tarka színekben pompázik az athéni Akropolisz Perzsa lovasaként ismert szobortöredék 2007-es kiadása. Ha minden igaz, kristályos

akrilüvegből készült,

tompa fénytelenségétől eltekintve pedig még hasonlít is a márványra. A tudományos dokumentumfilmek kedvelőinek remek kis moziélményt nyújt a rekonstrukciót aprólékosan magyarázó összeállítás. Ebből derül ki ugyanis, hogy ma már milliméter pontosságú másolat készíthető bármilyen kényes műtárgyról anélkül, hogy akár egy ujjal is hozzá kéne érni az eredetihez. Kell hozzá egy jobb fajta UV-spektroszkóp, amivel több száz szemszögből lefényképezzük a szobor minden porcikáját, néhány szakember, aki számítógépben összeállítja a virtuális modellt, hogy aztán mintegy háromdimenziósan kinyomtatva megszólalásig hasonlítson az eredetihez, annak minden hajszálnyi törésével, repedésével és barázdájával. Így készült a kastély földszintjén széthelyezett közel két tucat high-tech kópia. De látható az aeginai Aphaia-templom timpanonfiguráinak aprólékos makettje is, természetesen színpompás kivitelezésben.

Igazán érdekes ott kezd lenni a dolog, amikor a rekonstrukcióknak köszönhetően tisztázódik egy-egy szobor(csoport) valódi tartalma, rendeltetése. Nemegyszer derül ki ugyanis, színminták (ruházat) vagy éppen felirattöredékek nyomán, hogy a földi halandónak hitt figura valójában istent ábrázol, vagy éppen fordítva, és ha emberekről van szó, akkor ki milyen oldalon áll, harcol, nyilazik mondjuk egy mozgalmas, sokszereplős csatajelenetben. A magyarázó panelekből, valamint az igen hasznos katalógusból az is kiderülni látszik, hogy

igenis, kellett az a szín

a görögöknek,

szerették, ha távolról is szépen kivehetőek egy timpanon fülkéjének szobordíszei, egy oromzat vagy körbefutó fríz mintázata. Természetes dolog volt az is, hogy a lovak farkát vagy sörényét élénk malachittal vagy éppen azurittal színezték meg, hadd lehessen jól megkülönböztetni, egy-egy sztoriban ki hova tartozik. Az is érthető, hogy az ókori görögök szerették a színeket, a tarka mintákat, már csak azért is, mert akkoriban

a festék nagy becsben állt,

egy színpompás öltözéket csak a gazdagok engedhettek meg maguknak.

Érdekes a tárlat azért is, mert a földszinti térben igen jó kontrasztban sorakoznak a wilhelmshöhei eredetik (minószi tárgyacskáktól kezdve római császárkori márványalakokig), a szintén Kasselben őrzött néhány későbbi, újkori hamisítvány, valamint a más múzeumokból érkezett művek és végül a Brinkmann csoportja által rekonstruált színes példányok. A második emeleten kialakított terekben 19. és 20. századi metszeteken, akvarelleken, maketteken azt követhetjük végig, hogy hogyan került elő újra és újra

a színkérdés mint szakmai probléma.

Nem nehéz megfigyelni, hogy a századforduló táján, szemmérték alapján vagy a talált foltokat egyszerűen kiegészítve készült színrekonstrukciók sokszor különböznek a legújabb eredményektől: messze nem olyan tarkák, sokszínűek.

Persze úgy, ahogy van, zavarba ejtő az egész. Mert nem akarok kételkedni a precíz kutatási eredményekben, kamerákban, lézersugarakban, az is nyilvánvaló, hogy a természetes pigmentek ugyanazok, mint amik kétezer-néhányszáz éve voltak (bár ki tudja pontosan), a másolatok is mind gondosan, az eredeti színtöredékek vagy marásnyomok alapján lettek befestve. De akkor is, az ember nem tudja, mire gondoljon, leginkább az jár a fejében, hogy tényleg így volt-e minden, vagyis mennyire pontos, mennyire árnyalatkérdés az egész, az volt-e az ókori Athénban a türkiz, a cinóber vagy a malachit, aminek itt, 2009-ben a klimatizált múzeumi teremben látszik? És milyen volt az egész tűző napon? Mondjuk egy árkádiai napsütésben. Hogy változott az évszázadok során?

Milyen lehetett

frissen és hogyan, mikor koptak le az első színek? Persze mindez talán szakmaiatlan, részletkérdés. Csak azért jön elő, mert, valljuk be, a kutyafáját, nagyon is színesnek és helyenként – főleg a testszín árnyalatainál – mai színesnek, kissé műízűnek tűnnek ezek a szobrok. De lehet, hogy az egész csak a műmárvány (akrilszármazék) miatt van. Vagy a világítás tehet róla.

Teszek azért egy pár pluszkört az „eredeti” szobrok között. Hiába, talán túlságosan belém ivódott a téves koncepció. Elbambulok a (többi mellett tényleg milyen fennkölten tiszta) szobortöredék előtt, mindegyikből hiányzik valami, csupa vájatokkal kikezdett atlétatest, beteg, töredezett, lyukacsos márványarc, amúgy finom, nemes, görögös-római vonásokkal, arcéllel. Talán nagyot röhögnének rajtunk ugyanezek a görögök meg a rómaiak, ha látnák, hogy csupa kifakult, színtelen vagy éppen

félreszínezett szobor

előtt grasszállunk, hümmögünk, amelyek ráadásul torzók, sokuknak alig van közük az eredeti egészhez, sőt a töredékek is meg vannak kopva (amit mi külön csodálattal illetünk), mindez ráadásul egy teljesen fura környezetben, ahol szorosan egymás mellett több ezer év alkotása lett megvilágított vitrinekbe dugva, talapzatokra szegezve és kipótolva.

S ha már itt járok és felgyalogoltam a hegyre, mindenképpen benézek a harmadik emeletre, bűn volna – ha csak tíz perc erejéig is – kihagyni a Rembrandtokat, Van Dyckokat és Rubenseket. Ki tudja, ezek közül is sokan menynyit sötétedtek, barnultak, változtak. Teszek egy kört a többi emeleten is (Dürer, Altdorfer, Tiziano, Tintoretto), hogy aztán kifelé haladva összegezzem: jó volt, érdemes lesz még utánanézni, elszuszogni a színes antik tárgyakkal, s végső soron ilyenekért, ilyenekből érdemes igazán kiállítást csinálni.

(Museum Schloss Wilhelmshöhe – Antikensammlung, Kassel, 2009. március 6. – június 1.)