Kilenc szemtanú egy ország ellen?

A szemtanúk egyformán emlékeznek a tavaly augusztus 25-én történtekre. Évfolyamtársai szerint Malina Hedviget olyanok gyalázzák a világhálón és a sajtóban, akik nem tudnak róla semmit. Somogyi Tibor felvételeiAbban mind a kilencen egyetértenek, hogy amit láttak, az nem volt színjáték, ütések nyomait, sokkot, remegést így szimulálni nem lehet. Azt mondják: azóta ők is megtanultak félni. Nem csak attól, hogy bármelyiküket érheti hasonló támadás, hanem attól is, hogy nem lenne kihez fordulniuk. A hiteles szemtanúk, akiknek a vallomására nem volt szüksége a rendőrségnek ahhoz, hogy lezárja a vizsgálatot, lapunknak is csak név nélkül nyilatkoztak.

A kilenc diák közül hárommal tudtuk felvenni a kapcsolatot, és szóról szóra ugyanúgy írták le, mi történt aznap reggel. A jegyzeteikbe bújva készültek az államvizsgára, még örültek is, hogy nincs ott Hedvig, aki mindig magasra emelte a lécet, amikor az ajtóban megjelent egy rémült, véres, mezítlábas lány. Sírt, egész testében remegett, elöl a kezével fogta össze a blúzát. Először nem ismerték fel, azt hitték, valaki autóbalesetet szenvedett és segítségért jön. A lány szó nélkül bement a tanári irodába, de ott nem volt senki, ezért rögtön ki is jött. Ekkor ismerték fel őt, és meglátták a blúzára írt magyarellenes feliratot is. Egyikük lenyomta egy székre és vizet hozott neki, másikuk a vizsgatermet előkészítő tanárokért szaladt. A többiek próbálták nyugtatgatni Hedviget, kérdezték tőle, mi történt, de a lány nem tudott válaszolni. Utána a tanárok bekísérték az irodába, hívták a mentőt és a rendőröket, de a diákoktól sem aznap, sem az elkövetkező hetekben-hónapokban egyetlen rendőr sem kérdezte meg, mit láttak. Csak február elején kaptak idézést a Nyitrai Járási Rendőrkapitányságra, hogy tegyenek tanúvallomást. Valamennyiüket ugyanarra a napra idézték be, de a folyosón egymástól távol ültették, és időnként egy rendőr kinézett rájuk, nem beszélgetnek-e. Egyesével hívták őket a kihallgatóterembe, ahol egy rendőr, egy gépírónő és a tolmács volt. Némelyiküket alig fél óráig kérdezte a nyomozó, másokat több mint egy óra hosszáig, hangfelvétel a diákok tudomása szerint nem készült a kihallgatás közben.

„Az egész nagyon abszurd volt, mert a rendőr azt akarta tudni, hol fogta Hedvig a blúzát, a melle alatt, vagy felette, mekkora vérfoltok voltak rajta és pontosan hol, ki mellé ült le, és én ültem vagy álltam-e akkor. Megmondtam neki, hogy ezeket nem fél év után kellene kérdeznie. Erre nem válaszolt, folytatta a kihallgatást, szerintem úgy, ahogy ezt tanítják nekik. Sem durva nem volt, sem barátságos, időnként próbált viccelődni. Semmire nem reagált, amit mondtam, arra sem, hogy úgy emlékszem: Hedvig blúza sokkal piszkosabb volt, mint amikor a belügyminiszter mutogatta a tévében, a szoknyája pedig nagyon sárosnak látszott.” Ez a diáktársa, rögtön azután meglátogatta Hedviget, hogy a rendőrség hazugsággal vádolta meg a lányt. „Elmentem hozzá, mert tőle akartam hallani mi történt. Nagyon lesújtotta, hogy nem hisznek neki. minden telefoncsörgéstől megijedt, mert akkor már újságírók hada állt a házuk előtt. Ennek ellenére nagyon határozott volt, kitartott az igaza mellett, és engem meggyőzött. Akik ott voltunk, mind neki hiszünk, mert ha nem hinnénk, a saját józan ítélőképességünkben kellene kételkednünk. Egy ideig próbáltuk a környezetünkben is meggyőzni a kételkedőket, még az internetes fórumokra is írtunk, de mára feladtuk, mert a magyarellenes mocskolódásokkal szemben nem számítanak az érveink. Kilenc ember, sajnos nem tud meggyőzni egy országot. Azt hittem, hogy ilyesmik csak a Szovjetunióban történtek a koncepciós perek idején, de úgy látszik, nálunk is minden megtörténhet.”

A másik évfolyamtárs azt mondja, dühében sírt, amikor megtudta, hogy Hedviget hazugsággal vádolják. „Ilyen alapon mindenkit megvádolhatnának, aki látta őt, pedig ennyi ember nem hazudhatja pontosan ugyanazt! A kihallgatáson nagyon igyekezett a nyomozó összezavarni, olyanokat kérdezett, hogy melyik kezemmel nyomtam le Hédit egy székre, meg hogy a többiek mit csináltak akkor. Különösen az érdekelte, miért volt nálam fényképezőgép, mert ezzel készültek Hedvigről a felvételek. Mondtam, hogy mindig nálam van és már táskával mentem vizsgára, mert utána utaztam haza. Hedvigről is kérdezett, mennyire álltunk közel egymáshoz, milyennek ismertem. Elmondtam, hogy egy padban ültünk és nagyon precíz, szavahihető lány, de nem tudom, mit számít a vallomásunk. Még bízunk, hogy kiderül az igazság, de itt egy ember áll az egész államapparátussal szemben és teljesen védtelen.”

A harmadik diákkal egy furcsa kísérletet is végrehajtott a nyomozó: megkérdezte tőle, szerinte marad-e a bőrön nyoma annak, ha az ember hátára írnak. A tanú azt mondta nem tudja, erre a rendőr a saját hátára terített egy fehér törülközőt és megkérte őt, írja rá a nevét. Ezután azt mondta: ő bizony nem érzett semmit, pedig ing is van rajta, Hedvigen meg csak egy blúz volt. „Hogy lehet, kérdezte, hogy nem fájlalta a hátát, miközben a betűket többször is áthúzták? Én is megkérdeztem, biztosak-e benne, hogy a hátán írtak és nem tépték le róla a blúzt, de nem válaszolt. Azt akarta tudni, pontosan hol és mekkora vérnyomok voltak a blúzon, hány kék folt volt a lábán és ezeket milyen távolságból láttam. Nem emlékeztem mindenre pontosan, de arra igen, hogy a blúz nemcsak véres volt, hanem szerintem sokkal piszkosabb is, mint a tévében. Kérdezte, milyen tanuló volt Hedvig, félt-e a vizsgáktól, erre azt mondtam, hogy ő volt mindig a legfelkészültebb közülünk. Mondtam, hogy nem vagyunk bizalmas barátnők, csak az iskolában találkozunk. Kinevetett, hogyan lehetek annyira biztos abban, hogy megverték Hedviget, erre azt mondtam, hogy ha látta volna, ő is biztos lenne. Ezt mondom mindenkinek, aki kételkedik, mert csak azért, hogy nem ismerünk valakit, nem ítélhetjük el. Hedviggel ezt csinálják, olyanok gyalázzák őt az interneten, a tévében, az újságokban, akik nem tudnak róla semmit. Csodálom, hogy annyi ereje van, hogy ezek után visszajött Nyitrára és végigcsinálja ezt az egészet!”