Ki a magyar? – mindenki számít!

Akkor népszámlálási félidőben voltunk, mindenki tudta, hogy 2001-ben radikálisan csökkent a magyarok száma Szlovákiában; ez a jelmondat akkor és máig arról szól: nem baj, ha fogyunk, az a fontos, hogy az egészséges mag megmaradjon. Jelzésértékű ez a jelmondat, mert egyfajta szemléletmódról tanúskodik. Ebben a rövid írásban erről a szemléletmódról, illetve e szemléletmód megváltoztatásának szükségességéről szeretnék szólni.

Az 1991-es népszámláláskor még növekedett a magyarok száma Szlovákiában, aztán mindenkit hideg zuhanyként ért a 2001-es eredmény, amikor ez a szám 46 770-nel csökkent. Most pedig a fogyás újabb 62 061 fő volt. Húsz év alatt tehát 108 831 magyarral lett kevesebb Szlovákiában. Nyugodjunk meg, mondta az idézett szlogen: nem pusztulunk, csak tisztulunk.

Asszimiláció, természetes fogyás, vegyes házasságok, szlovákosítás, migráció, munkavállalási problémák, urbanizáció, szuburbanizáció és sok más oka lehet a fogyatkozásnak. Bármire jutunk is értő elemzésekkel, egy dolog igaz marad: hogy magunk (is) tehetünk róla. Elejét véve a vádaskodásoknak, bűnbakkeresésnek, szeretném leszögezni, hogy ebben a kérdésben mindenki sáros. Az egész intézményrendszerünk, a családok, de az átlagember is. Ezért kell újrafogalmazni közös dolgainkat. Csak gondolatébresztésként vetnék fel néhány szempontot.

Amíg a szlovákiai magyarok nem rendelkeznek kellő presztízzsel az államéleten belül, aligha képzelhető el, hogy érdemes lesz magyarként élni Szlovákiában. A hátrányos megkülönböztetés, a másodrendűség érzése mindig nyomasztó, és az emberek kiutat keresnek, menekülnek belőle. Amíg példának okáért a Szlovák Köztársaság elnöke, a kormány vagy a parlament elnöke, de a miniszterek és más elöljárók nem jelentik ki, hogy a köztársaságnak megbecsült polgárai a kisebbségek tagjai, hogy kultúrájuk, nyelvük, iskoláik nélkül szegényebb lenne ez az ország, nem fog javulni a magyarok közérzete.

De a presztízs emeléséhez a gesztusoknál többre is szükség van. Az alkotmányos jogaink intézményi kereteinek megteremtésére, hogy gyakorolni tudjuk az alkotmányban foglalt beleszólási és részvételi jogainkat. Ez a célkitűzés pedig már a kisebbségek jogállásának, jogérvényesítési lehetőségeinek kérdését veti fel. Milyen intézményi kereteket kell kialakítani ahhoz, hogy a nemzeti kisebbségek közösségként, megfelelő módon vehessenek részt az államéletben, annak minden szintjén és minden területén? Csak mellékesen jegyzem meg, hogy 1998-ban, 2002-ben, de 2010-ben is a nemzeti kisebbségek jogállásának rendezése volt az első dolog, amiről a kormányalakításkor a magyar politikai képviselet lemondott.

De rajtunk is múlik a siker. Hogyan éljük meg az identitásunkat? Nyitott vagy zárt közösség leszünk-e? Hogyan kommunikáljuk önmagunkat a környezetünk és a világ felé?

Kell valami, ami vonzóvá teszi a közösségünkhöz való tartozást. Nagyon fontos a nyitottság. Az elmúlt két évtized önépítkező, revitalizálódási folyamata érthető módon egyfajta befelé fordulást jelentett. 40–80 év után önmagunk számára is újra kellett fogalmazni dolgokat, sőt, önmagunkat is újra kellett fogalmaznunk. Ez sem volt könnyű!

Az identitásféltés egyik nagyon káros velejárója volt, hogy mindazokat, akik nem azonosultak teljesen az uralkodóvá vált nemzetfelfogással, gyakorlatilag kirekesztettük a magunk által hivatalosnak vélt/tartott kisebbségi közösségből. Csak egy példa. Ha valaki szlovák iskolába adta a gyerekét, az egész családot leírtuk. És sajnos, a „kirekesztettek” így megerősítést nyertek önmaguk számára, hogy jól cselekedtek. Mintha a szlovák iskola automatikusan vezetne a nemzetiségváltáshoz. A „szlovák iskolába adott gyerek” kijelentés helyett fel sem merült a „szlovák iskolába járó magyar gyerek” meghatározás. Az ugyanis más megközelítést követelt volna meg. Az identitás bonyolultabb módozatainak megértése és elfogadása helyett egyszerűbb volt veszteséglistára tenni őket és szüleiket is. És én most nem azokról a szülőkről beszélek, akik sokszor már a házasságkötéskor eldöntik, hogy szlovák iskolába adják a gyerekeiket, mert szlovákká akarnak válni, hanem azokról, akik ezt a kérdést át sem gondolták, vagy csak az iskola közelsége miatt, esetleg más gyakorlati szempontokat mérlegelve küldték szlovák iskolába a gyerekeiket.

A magyar iskolák mellett agitáló pár száz példányos kiadványainkkal azokat győzködtük és jutalmaztuk, akik egyébként is magyar iskolába íratták a gyereküket, közben kísérletet sem tettünk arra, hogy akárcsak megszólítsuk a szlovák iskolába íratottakat. Például egy szavalóverseny esetében fel se merült, hogy megszólítsuk a szlovák iskolába járó magyar gyerekeket, miközben minden szlovák versenyen részt vettek a magyar iskolákba járó magyar gyerekek. Emellett követendő példaként hangsúlyosan lehetett volna hangoztatni, hogy a gyerek szempontjából az a legjobb, ha az anyanyelvén tanul.

A Magyarország felé fordulásunk teljesen természetes dolog volt, a magyar nemzethez tartozás élményét újra át kellett élni. A magyarországi segítség is nagyon fontos volt a kisebbségi intézményrendszer és közművelődés újjászervezése szempontjából. Csak az volt a gond, hogy nagyon sok esetben megfeledkeztünk arról a környezetről, amelyben egyébként éltünk.

A „Magyar Ház program” tipikus példája ennek. A városokban sok helyen létrejöttek a Magyar Házak. Ez egyet jelentett azzal, hogy a még élő és aktív magyar közösség egy kis térbe szorította magát, feladva a közösségi élet szempontjából fontosabb kultúrházakat, művelődési központokat és más intézményeket.

A Magyar Ház program eredeti eszméje nem volt rossz, mert az etnikai peremterületeket, a szórványokat akarta megcélozni, ahol az egyes szervezetek már nem tudtak önállóan létezni, több szervezet együttműködésével még kialakíthatók voltak közösségi terek. De amikor Komáromban (ahol egyébként szinte minden ház magyar!) nyílt meg az első (!) Magyar Ház, az egész más értelmet kapott. És nagyon költséges lett. Mert a házakat először meg kellett vásárolni (általában szlovák vállalkozóktól vagy a várostól), majd fel kellett újítani, aztán pedig éveken keresztül fenn kellett tartani szinte teljesen ugyanazon magyarországi alapítványi forrásból. Kis túlzással el lehet mondani, hogy kulturális és közéleti önkiszorulásunkat finanszíroztuk éveken át komoly összegekkel, hacsak közben csődbe nem ment az egész vállalkozás. Ilyenkor illik hozzátenni, hogy tisztelet a kivételnek…

Az intézményrendszerünk jelentős része nagyon kiszolgáltatott lett. Kifulladt, kimerült, elöregedett. És nem csak az anyagiak miatt (ami fölött oly sokat szoktunk siránkozni), hanem mert elfogytak az emberi erőforrásaink. Elmentek a szakmailag felkészült, nyelveket beszélő fiatalok, és alig maradt valaki a falvainkban, intézményeinkben. Pedig ahogy a felkészült fiatalok befutott menedzserek lettek cégeknél, bankokban, tévéstúdiókban, ugyanígy menedzselhették volna a szlovákiai magyar kultúrát is. Nem sok hiányzott hozzá. A fiatalítás természetesen napi jelszava volt minden szervezetnek, de hogy egy szervezetet vagy annak alegységét teljes kompetenciával átadjanak egy ambiciózus új generációnak, erre már kevés példa volt. Ez ugyanis szemléletváltást is jelentett volna, és ezt a nagy mamutszervezeteink nehezen tudták elfogadni. Ezért beszélek kifulladt, kimerült és elöregedett szervezetekről.

A nyelv presztízse attól függ, hogy milyen térben érvényesíthető. Ha édes anyanyelvünk konyhanyelvvé degradálódik, akkor kiszorul abból a térből, amelyben egyébként létezünk, és más nyelv veszi át a helyét. Ezért fontos a nyelv aktív, az élet minden területére kiterjedő használata és fejlesztése. Ha (politikai) presztízsénél fogva egy másik nyelv felváltja az anyanyelvet, ha az anyanyelv visszaszorulása kultúraváltást is hoz magával, akkor ott gubanc van. Azok a szimbolikus akciók, amelyeket a polgári engedetlenség jegyében fiatal aktivisták kiviteleztek az elmúlt hónapokban, fontos és újszerű megközelítésben figyelmeztettek a nyelvhasználat fontosságára, hozzánk hasonló „laikus” nyelvhasználók állítottak görbe tükröt mindannyiunk mindennapi élete és nyelvhasználati gyakorlata elé.

És sorolhatnánk az egyes területeket: itt van például a kisebbségi elit szerepe, a nyitott, versenyképes iskolák kérdése, gazdasági háttérintézmények, szociális és egészségi állapotunk... Néhány tucat szlovák értelmiségit leszámítva folytatunk-e párbeszédet a szlovákokkal, cáfoljuk-e azokat az előítéleteket, amelyek az elmúlt két évtizedben gyökeret vertek a mindennapokban, már az átlagemberek szintjén is?

A politikai pártok szerepe a közösségépítésben bár fontos (hiszen komolyan bele tudnak szólni az emberek életminőségének alakításába), ám korántsem olyan nagy, mint amilyen hangos és látványos. A pártok a választókért küzdenek, és nem mindig vállalnak fel olyan konfliktusokat vagy vitatémákat, amelyek a közösségépítés természetes velejárói. A közösség, így a magyar is, nagyon bonyolult és összetett rendszer, vannak öntörvényű részei, és vannak befolyásolható, alakítható elemei, de ezek – mint a népszámlálási adatok is jól szemléltetik – valahol a mindennapokban formálódnak, nagyon mélyen a szokásokban, értékrendekben, tradíciókban, kapcsolatrendszerekben, életstratégiákban. A politikum csak felületesen érinti ezeket. Sokkal inkább ki vannak téve anyagi léthelyzeteknek, munkavállalási, lakhatási problémáknak, a mindennapok emberi kapcsolatainak, egyszóval, emberi sorsoknak, amelyek külön-külön is érdekesek, együtt pedig nagyon szövevényes rendszert alkotnak.

„A magyarság nem pusztul – tisztul.” Ezzel a jelmondattal kezdtem ezt az írást. De vajon tisztulunk-e? A pusztulás (tisztulás) helyett talán nem arról kellene-e beszélnünk, hogy kialakítható-e olyan közösségi szemlélet és stratégia, amely nyitottá, befogadóvá és versenyképessé teszi közösségünket, miközben megőrzi, vállalja és fel is mutatja értékeit? Arra a defenzív magatartásra szerettem volna rávilágítani, amely az elmúlt évtizedet jellemezte. Erőteljesen zárt vagy inkább bezárkózott társadalommá váltunk, a modernitás nagyon kicsi reményével. Nem vettük észre, hogy a felgyorsuló világ közepette a kisebbségi identitástudat átalakulóban van. A 70-es, 80-as éveket jellemző, aztán tovább élő klasszikus nemzetiségfelfogás és nemzetérzés megváltozott. Új csoportjai, generációi jelentek meg a közösségnek, akik már más szempontok szerint ítélték meg a hovatartozásukat. Ezek a csoportok a szociális helyzet negatív alakulásával, az egyre aggasztóbb munkanélküliséggel vagy pl. a vállalkozói, a munkavállalói (állandóan változó) kapcsolatrendszereikkel más magatartást követtek, és egyre bizonytalanabb szegmensévé váltak a túlideologizált, erőteljes elkötelezettséget megkövetelő és központilag vezérelt kisebbségi közösségnek. Ezek számára a nemzetiségi ideológiák és politikai csatározások nem igazán kínáltak biztonságot és kiutat.

„A magyarság nem pusztul – tisztul” jelmondat első pillantásra harciasnak tűnik, a sorok összezárása mellett azonban a fogyásba való belenyugvást, passzivitást is sugall. A benne foglalt szemlélet követése ezért nem vezethet el a kívánt célhoz, közösségünk gyarapításához. Ehhez egy másik jelmondatot kellene követni: Mindenki számít! Ez nem beletörődő, hanem nagyon is aktív magatartást követel meg. Azt, hogy ne a könnyebbik utat, a kör peremére kerültekről való lemondást, sőt az ingadozók kirekesztését válasszuk, hanem a több erőfeszítéssel járó megoldást – a kéznyújtást azok felé, akik már-már kikerültek a körből. És ha lehet, a kör bővítését. Az elkövetkező napokban, hónapokban, években mindenki találhat magának való feladatot, mellyel hozzájárulhat a fogyás folyamatának megállításához vagy akár visszafordításához! Ez nemcsak a megmaradás, hanem a modern kor emberének és a következő generációk térnyerésének és érvényesülésének a kérdése is.

Tóth Károly