„Képtelen megmozdulni a húsom”

A valami valamilyen valamilye szerkezetű költői könyvcímek (A lét elviselhetetlen könnyűsége, A perverzió méltósága, A valóság édessége) inkább bosszantanak, mint nem. Verseskötetekhez írt utószavakon inkább bosszankodni szoktam, mint stb. A laposfilozofálás („az a természetes, hogy / nem értjük egymást”) bőven belefér az irodalomba, és erős költőket (Hölderlin, Gottfried Benn) választani, sőt csüggni rajtuk, ebben, ami sok, az sok, megengedő vagyok. Élő-viruló szerzők hogy már meghaltak volna, ilyen játékokat inkább gáznak tartok, mint bármi másnak. Ahol hamvasbéláznak, onnan diszkréten eloldalgok, ha napnyugati szerző direkt keletizik nekem, szélsebesen elspriccelek. Ezek így együtt, tehát: európai férfi Indiában a helyi viszonyok (kosz, nyüzsgés, baksis) miatt fintorogva, mindhiába keresi eltűnt (megvilágosult? meghalt?) barátját, viszont a komputerét megtalálva összeállítja hátrahagyott verseit, mindez nettó fikció, utószóban nem kis ismeretterjesztői ambícióval megírva, ez bizony kemény kiképzés. Viszont ha jók a darabok, elnézem a koncepció és kompozíció nagyon/nagyot akarását. Sőt kezdem kedvelni. Mintegy magamra ismerek.

Németh Zoltán versei tetszenek. Nem nagy, inkább erős darabok, sok kis erős, kevés igazán nagy forma. „a köd, mint egy óriás tüdő, / amely egyre nagyobb lélegzetet vesz, / nyomja befelé az ablakot, / nézem az ágyról, / ahogy egyre kisebb lesz a szobám.” (spleen) Száraz versmondatok, egyszerű, plasztikus leírás, a téma és a motívumok sűrűn ismétlődnek, mégis képes meglepni: „akkora a köd, hogy nem látom a kezem. / az egyik végén vagyok. állítólag / ez az erdő, ez a turistaösvény. / akár hason csúszva is, vissza / kell érnem a másik végére” (a Popradské pleso felé 3.) Betegség, kórház, fájdalom, rettegés, halál, ebben utazik („látszik a tompa betegség, / a nincs jogom az élethez, / az utolsó mozdulatok.” [tükrök a Heliosban]), ezzel morbid-tréfálkozik („elnézést, a leoperált mellemen ül. / bocsánat, szégyellem is magam érte. / felkelne végre egyedül? / nem. hiányzik a végbelem vége.” [aggteleki szerelem]), oda zuhan („csak így ne lásson senki” [procedúra]). Pontos idő- és mennyiség-meghatározások („negyven percig nézni meredten / az óra számlapját”, „csak én vonítottam 4 órán keresztül”, „700 tonna vér kering / a kórház ereiben”, „három gramm a lélek”), precízen rögzít. Mintha operálna: mint aki magát operálja. Jó opera.

Három felvonás: Helios (a szanatórium), Roosevelt (a kórház), Varanasí (a halálváros), szakadatlan borzalom-kavargás: A szanatóriumban asztma-bál, bomló testek, gennycsatorna, mirigy, a kórházban „éjszaka kinyitják a halottakat, hogy kimászhassanak belőlük / a halottak”, India „Három másodpercenként osztja / A halált”. Halál (halnak, halsz, hulla, csont nélküli hús) és Vér (csak vér, előbuborékozó vér, véres nyögések, véres emberi massza, a félelemtől az erekbe kocsonyásodott vér, véres szájú szív, szétfröcskölt vér, véres vizelettel teli kétliteres zacskó) főszerepelnek. Minden véres, körben az ülőkék, a csempe, víz húgy és keveréke. „A csövet a szádba rakod, / kompresszor pumpálja befelé a levegőt.” Húgyszagú ágy. Kitekeredik a hímvessző hasítékából vérrel telt tömlő galandféreg. Grand guignol, igazi rémdráma, Puccininál nem tudom komolyan venni, Némethnél, mondjuk így, nem szeretném, mert mit szeressek azon, hogy „magányos női öl kiharapva és elszenesedve”. A mementót nem szeretjük. Ez itt oszlásnak indult ölek sora, / ez pedig oszlásnak indult melleké. / Összezsúfolva bűzlik minden ágy. / A nővérek óránként váltanak. / (Gottfried Benn: Mann und Frau gehn durch die Krebsbaracke. Kurdi Imre ford.) Memento mori, akkor lehunyom a szemem, félrefordulok, elmegyek onnan. Mégis elolvastam: végigolvasom, és, azt hiszem, csak azután csukom be a szemem. Azért csuktam be. Kinyitják a halottakat. Kukorelly Endre

(Elhangzott 2005. május 25-én Pozsonyban,

a Magyar Köztársaság Kulturális Intézetében, a könyv bemutatóján.)