Jogfosztó jogszabályok

Az 1989 utáni szlovákiai magyar politikai élet szervezettségével párhuzamosan és kisebb részben a magyar kormányok tevékenységének hatására a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni hányattatásai egyre szélesedő történelmi közbeszéd tárgyává válnak. És noha még mindig számos ítélet és előítélet kíséri az 1944—1948 közti időszakot, az idevágó szakirodalom mennyisége alapján a témának egyértelműen megnőtt a szerepe a jelen történelmi diskurzusában. Látni való, hogy az érintett népek ugyanannak a periódusnak más-más szeletét teszik a kutatások és monográfiák tárgyává. Amíg a magyar kultúrkörben a felvidéki magyarság ellen elkövetett bűntettek és jogi igazságtalanságok állnak a figyelem középpontjában, addig a cseheknél Edvard Beneš karizmatikus alakja uralja a feldolgozásokat, Szlovákiát pedig mintha az utólagos legitimáció szándéka vezérelné mind történelmi, mind jogi alapon. (Csupán két példát hozva: egyrészt a Štefan Šutaj—Peter Mosný—Milan Olejník írta Prezidentské dekréty Edvarda Beneša v povojnovom Slovensku [Veda, Bratislava, 2002], valamint a Jozef Beňa által jegyzett Slovensko a Benešove dekréty [Belimex, Bratislava, 2002] című kiadványokat, amelyek egyértelműen szlovák szempontúak és nem is lépnek föl a teljesség, mármint a teljes történelmi körkép igényével.)

A Szarka László szerkesztette Jogfosztó jogszabályok Csehszlovákiában 1944-1949 című forrásgyűjtemény (Elnöki dekrétumok, törvények, rendeletek, szerződések. MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet—Kecskés László Társaság, Komárom, 2005) a nemzetközi történészi diskurzus jelentős állomása. Egyrészt pusztán azzal, hogy csehből és szlovákból magyarra fordítva közli a témával kapcsolatos legfontosabb dokumentumokat, amelyek egyébként ismertek és hozzáférhetőek egy ideje, de amelyeknek általában nem lévén idegen nyelvű fordításuk, csak most válnak a szélesebb magyar történész- és jogásztársadalom számára is hozzáférhetővé. A könyv másik erénye a széles körű történelmi kontextualitásra való törekvése. Ez a szellem vezérli, amikor nemcsak a Kassai Kormányprogramot és tizenkét beneši dekrétumot (az 5., 12., 16., 27., 28., 33., 68., 71., 81., 88., 108. és 137. számúakat) közli, hanem a Szlovák Nemzeti Tanács és a Szlovák Megbízotti Hivatalok tizenegy és öt magyarokat érintő rendeletét, sőt öt további alapvető nemzetközi dokumentumot is, korszerű magyarsággal és hiánytalanul. A kontextualitás persze fölveti azt a történetírás-filozófiai kérdést, hogy a történelemben hol kezdődik egy-egy történet. Mint Popély Árpádnak a kötet végén található nagyszerű kronológiája is mutatja, számunkra az események elejét az 1944-es szlovák nemzeti felkelés jelenti, ami azért említésre méltó, mert a szlovák történészek alighanem hiányolni fogják az 1938-as visszacsatolás körülményeit mint történelmi kontextust. Alig akad ugyanis közöttük, aki ne hivatkozna ,,százezer, Magyarországhoz csatolt területeken élő szlovák és cseh otthonából való kegyetlen elűzésére” mint a későbbi eseményekhez vezető argumentumra. Holott a gyűjtemény, maguk a szövegek minden kommentár nélkül bizonyítják a (cseh)szlovákiai magyarok ellen elkövetett gazdasági-, köz- és emberi jogi bűnök tarthatatlanságát és emberellenességét. A Kassai Kormányprogram például annyira egyértelműen fogalmaz, ahogy valódi jogi szövegek nem szoktak: ,,A többi német és magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár csehszlovák állampolgársága megszűnik.” Hogy milyen mértékig nem az igazság, hanem az előre eltervezett bosszú vezette az újjászerveződő Csehszlovákia politikusait, arra több példa is akad. Noha Csehszlovákia de facto megszállása 1938. szeptember 30-tól 1945. május 4-ig tartott, az új politikai vezetés ennél jóval szélesebb (1938. május 21-től 1946. december 31-ig tartó) időszakot jelölt meg mint az állam veszélyeztetettségének állapotát, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy minél hosszabb időre vonatkozva fönntartsa a képlékeny jogi állapotokat. A másik példa a Cseh—Morva Protektorátus német nemzetiségű szubjektumai lehetnek, akiknek kitelepítési okaként azt jelölték meg, hogy ők már amúgy is német állampolgárok — s tette ezt az a Csehszlovákia, amely teljességgel elutasította, semmisnek, azaz meg nem történtnek tekintette a müncheni szerződést és az utána következő hat évet! Edvard Beneš és nomenklatúrájának bosszúszomjas jogi és történelmi visszaéléseit sem a korabeli politika felelőssége, sem a turbulens idők nem tudják menteni.

Szarka László kiváló bevezető tanulmánya még koherensebbé teszi a közölt iratokat, és hozzájárul bizonyos történelmi kifejezések (csehszlovák emigráns Államtanács, transzfer, etnopolitikai célok stb.) tematizálásához vagy meghonosításához. Továbbá hangsúlyosan fölvet olyan kulcsszempontokat is, amelyek főleg az utóbbi kutatások fényében váltak nyilvánvalóvá. Ilyen például a kommunista párt szerepe, amely a könyvben mind az összcsehszlovák fejlődés, mind a magyarokat érintő intézkedések szempontjából újszerűnek tetszik. És nemcsak úgy, hogy ,,a front elvonultával a szlovákiai magyarok helyben maradtak, és főleg az erős szlovákiai magyar kommunista csoportok révén igyekeztek bekapcsolódni a háború utáni politikai életbe”, hanem azáltal, hogy a magyarellenes hangulat ,,a háború befejezése után rendkívüli mértékben felerősödött, amit a kormányprogram, a köztársasági elnöki dekrétumok, a Szlovák Nemzet Tanács megbízottai rendeletei, s a pártok közül elsősorban a szlovák kommunisták magatartása váltott ki” (22.). Érdekes mozzanatnak tűnik annak fölvetése, hogy a kommunista párt etnikai intézkedései összefügghetnek az SZLKP-nak az 1946-os választások során elszenvedett vereségével (a Demokrata Párt ezen kétszer annyi szavazatot kapott, mint a kommunisták), s amelynek a sikertelensége tovább radikalizálta ezt a politikai csoportot (amelyben Július Duriš amúgy is radikális irányt képviselt). Szarka László köztörténeti összegzése azzal is új színben tűnik föl, hogy — eltávolodva a hagyományos cseh—szlovák ún. aszimmetrikus modell körüli véleménycserétől — az 1945 utáni csehszlovák történelem ún. nemzeti-szociális forradalmának fontos mozzanatává teszi a németek és a magyarok elleni intézkedéseket. Olyan eseménynyé, amely meghatározó súllyal esett latba az ország későbbi irányultsága szempontjából, amennyiben ez a forradalom a köztársaságot etnikai és szociális jogi szempontból fölforgatva annyira instabil helyzetet idézett elő, amelyben a szélsőbal könnyebben nyert teret: ,,A kassai kormányprogram a helyi és járási nemzeti bizottságok létrehozásával olyan forradalmi fejlődést indított el, amelyben a kommunista pártnak igen széles mozgáslehetőségei nyíltak.”

Vajda Barnabás