Játszik, azaz teremt

nelőre-hátra dőlve mozgásba hozza

nmagát, szédül, örül. Játszik. Elvan, mintha repülne. Ilyen a hinta, s ilyen ez a kis verseskötet, a Tinta-palinta is (megjelent 1999-ben, Bodnár Gyula szerkesztette), Vida Gergely költői mozgástere. Mit csinál a költő? Játszik. Örül. Elképzeli, hogy repül. Azaz teremt. Van egy ilyen verse is, A költő száll a címe:

„én a betűvető ahogy

szavakat halászom elő

a pácból és papírtavaszt

teremtek elképzelhető

de fékezhetetlen szöveg-

paták rugdosnak a követ-

kező hang/árig hol igét

töltök meg sok egyéb nevet…”

És így tovább, tehát továbbra sem úgy, ahogy egy jólfésült szonetthez illik — még két versszak (hat sor) következnék, de nem —, mert eggyel még megtoldja, s nem éri be azzal, hogy szavakat választ el a sorvégeken, a két utolsó versszakot is így köti össze. Nem száll, hanem repdes, és szaltózva, talpraesetten ér földet, akár egy mutatványos.

De Vida Gergely nem az olvasói elismerés felé kacsingató akrobata, sem pedig a magát gyönyörködtető bohóc: betűvetős, papírtavaszos verse szerint is inkább az önfeledten játszó, önmagáról is elfeledkező, a játék anyagával foglalatoskodó fajta; azt élvezi, ahogyan a vers alakul — mintha magától folynék a tinta. S azt is, ahogyan beletenyerel, mint a címadó versben, a Tinta-palintában:

„tántorog a tinta a lapon

betűlánc-táncba rántva

ahogy felcsöndlik fönn a csönd-lik

s pottyan a sok stigma-bomba…”

Persze, dehogy feledkezik meg önmagáról, hiszen ég és föld , előre-hátra dőlve mozgásba hozza magát: a képlékeny matériát próbálgatva önmagát próbálgatja, teszi próbára. S minden elterelő művelete dacára a nyelvhez réved vissza, a jelhez, az íráshoz, a költő anyagához:

„csupa-csupa JEL/mez/-telenség

a TÁJ visszahat az ĺRÁSra:

papírra veti a PENNÁT.”

Ide jut a Tájleírás I. című versben. S a kép, két hintalendület közt néha, egy szemrebbenésnyire egészen összesűrűsödik — mint ugyanebben a versben: „…tájak egyenjogúsága: / rúzsfolt — rizsföld / képeslapok: lapos képek / poros üdvözlet Babilonból / a Tejút alvadt térképén / túró-csillagok…”

A Tájleírás II. már egy ilyen (ha nem éppen sűrűbb, meghökkentőbb) képpel kezdődik:

„Eső — sárba tiporta a port.

A felhők kiázott ujjbegyek.

Lassan, mint egy daganat

átnő rajtuk a nap.”

Kedvencem a Cseresznyeszedés című vers, mely szinte mindenben különbözik a többitől. A ritmusát szeretem: „hajlott az ág súlyom nyomta / lendült a kéz gyümölcs-szomja”, az ízét, mert (engem legalábbis) az ártatlanság elvesztésének ízére emlékeztet, a balladát idéző szerkezetét, azt, ahogy igyekszik takarékoskodni a tintával.

És kedves, ahogy (például a Mese, játék c. versben) a hinta gyakran ismerős képekbe fordul (például): „s tiszta leszek / vagy katona / vadakat perelő”, amikor azokból (mint a Szójáték címűben) kifordul: „Műtőben orvoskezekközthalnimeg”, amikor önmagán átfordul, s villoni módra az alfelével vigyorog, az arcával meg szellent (Test/ámentum): „Fog-hírtől büdösűlt tájék / sóhajtva nevezlek-” És így tovább. Egyáltalán: jó az, ha egy vers (A költészet születése) így kezdődik:

„miközben

a parton földbe gyökereznek a tárgyak

az angyalok vízre tették a tengert

azonképpen a palackpostákat…”

Jó, hogy vannak ezek a versek: az ember elvan, mintha hintáztatnák. Képzeletben megnő a mozgástere.

Kicsi kötet, tenyérbe illő. Legláthatóbb tartalmi vezérfonala a beavatódás, a nyelvvel és a költői anyaggal való gyürkőzés. Hangsúlyosan jelenik meg benne a gyermekkor, a Babits- és a Nemes Nagy Ágnes-hagyomány, s egy ezekkel szembeni ironikus, elhatárolódó-távolító szándék. Legkövetkezetesebben a nyelvben való hintázás, a nyelvi eszközök lebegtetése érvényesül benne — s éppen ez teszi érdekessé.

Csanda Gábor