Ismerős, és mégis más

„Miféle szerzet vagy te?” — kérdezi Barak László a válogatott kötete élére emelt egyik verscímével. Klasszikus önmegszólító versmodellt kínál ezzel, némiképp hagyományos költői magatartásra is utalva. S valóban, verseiből kirajzolódik egy jellegzetes, közép-kelet-európai értelmiségi, történetesen költői életút. Alighanem ez a válasz magára a kérdésre is: ez a szerzet maga Barak László, ötvenéves költő, szerkesztő, kiadó. Személyéhez különböző attribútumok járnak, a hétköznapi léthez szürkült gyerekkori barátok, akik közül csak ő váltott valamit valóra az egykori forradalmi és költői álmokból, az életpálya minden szakaszában megjelenő szolid, de nem ártatlan, ámbár nem is kockázatmentes mámorok, a másnaposság és a keserűdohány-íz emléke, a család, a költőségen csodálkozó nagymama, a bolondériának kijáró elnézéssel is legyintő feleség és a gyerekek képe. Meg valami kevés a munkáról, s gyakori szavak arról, hogy aki e verseket írja, az a költő, és sokszor rémítően magára marad — szemközt teleírandó papírlapokkal.

Egyszóval ez a kötet a maga módján lírai napló, így összeválogatva régiónk egy tollforgatójának korai emlékirata. Kirajzolódik belőle a kor. Amelyben éltünk és élünk, és még valameddig élni fogunk. Először tehát a szocializmus, a létező, amelyikből éppen a létezés, a mi létezésünk hibádzott. Valami ugyan jelen volt belőlünk benne, de hogy az azonos lett volna velünk, azt kötve hiszem. Barak László sem hiszi. Minden csak töredékes volt ebben a világban. Ezért lehet így fölsóhajtani: „miként születtem félre, / féligazságok közé”.

ĺgy lesz természetes, hogy ekkor költői alakváltozatként Sancho Panzát mintázza meg. Azt az esetlen, kissé komikus figurát, aki a maga piknikus földhözragadtságában ellenpontozza az aszténiás Don Quijotét, az álmodozó, sokszor habókos ködlovagot, aki nem bolond, csak éppen anakronisztikus módon ragaszkodik eszményekhez, amelyekben már senki sem hisz. Sancho ezzel szemben a jelenében tartózkodik. Nem mondanám, hogy él, mert az élethez több aktivitás, hogy ne mondjam, több őrültség kell. Az őrültség helyére nyugodtan írhatnám azt is, hogy szabadság, mert vannak társadalmi korszakok, amikor szabadnak lenni őrültség, és csak őrültnek lenni szabadság.

Barak László tehát nem Don Quijotét választja, mert ezt az esélyt sem érzi reálisnak. De amikor az időből magát kizáró lovag helyébe a magát viszont a saját idejébe rekesztő Sancho bőrébe bújik, akkor nem tagadja meg a lovag eszményét. Éppen ezzel hívja rá föl a figyelmet, mert hiszen a választott figura eleve ellenpont. Azt is mondhatnánk, hogy e választással a pozitív módon meg nem élhető-mintázható élettartalmat annak negatív öntőformájával jeleníti meg.

Vagyis valós világunk elemeiből egy másik világot épít föl. Kissé szürreális ez, de azért nagyon is valóságos. Még a szabályai is ilyenek: ismerősek, és mégis mások. Az élet tartalmát adó értékek általában a hiányukkal vannak jelen. De a hiányukkal jelen vannak — ezzel adnak valami olyasmit, amit akár reménynek nevezhetünk. Nevezünk is.

Mert ugyan Barak László roppant módon következetes, amikor modernnek kell lennie, s igyekszik alkalmazkodni a változó irodalmi kánon elvárásaihoz, de azért valahol a versírói ösztön mélyén mégis a romantikus költői ideál határozza meg. Eszerint lehetne vátesz költő, lobogó, hevíti kora érzeménye. Szinte mindig valami rejtett, gyakorta nyílt iróniával tekinti saját költői létét, aminek természetes oka az, hogy a megélhető költői szerep nincs köszönőviszonyban azzal a kimondatlan elvárással, ami e szerepről benne, alighanem kimondatlanul is él. Valaha jólesett hinni, hogy ez csak az akkori rendszer létén bukott meg.

Aztán jött a másik, a rendszer változott, de csak a régi életünket tudtuk folytatni benne. Elveszett maradék illúziónk, napvilágra került mindaz a lelki-szellemi torzulás, amit az a világ fedett el, amelynek következménye volt. A szocializmusban még lehetett mentegetőzni azzal, hogy a polgárerényeket a hatalmi rendszer elfojtja bennünk, a polgári kereteket megteremtő világban azonban kiderült, hogy lélekben-szellemben súlyosan proletarizálódott ez a világ. Hogy ocsmány, vállalhatatlan felhangú (mert hosszas magyarázkodást követelő) kifejezést idézzek ide: elprolisodtunk, vagyis éppen az következett be, amitől féltünk.

Barak László számára a rendszerváltás fontos fejlemény volt, ahogyan az értelmiség számára általában. Ezért lehet referencia költészetének alakulása ebben az időszakban. Ami szembeötlő, hogy sokat veszít metafizikai töltéséből, ha úgy tetszik, publicisztikusabbá válik. Azért nem mondom, hogy közéletibbé, mert ennek a publicisztikus jellegnek a fő mondandója a közélettől való undor. A lányok jobbára prostik, akik a gyönyört üzleti alapon mérik, a férfiak nem tudnak szeretni, lelkesedni, érezni, gondolkodni, csak pénzért loholnak, valami kis koncot ki akarnak hasítani a privatizáció aranylázában, akár csak egy lángossütő-bódét, de az sem jön össze az alkati balekoknak. Erre már nincs is nagyon hagyományosan költői szó: „ezt jól elbasztuk, / de férfimunka volt” — mondja ki Barak, s elmélkedhetünk a vendégszöveg alakváltozásán.

A kiábrándulás többrétegű. Részint maga a társadalom hozza, részint a költészet is. Barak az utóbbi években visszakanyarodik bő évtizeddel korábban írt verseihez. Címük végig kisbetűvel íródik, mint az árulás miatt lefokozott Nemecsek közlegény neve. (Mivé lehet egyébként a közlegényt lefokozni?) A lefokozás ezek szerint nem csak hadbírósági, hanem költői ítélet is lehet. Azt fejezi ki, hogy kellene egy másik élet. Már csak azért is, mert az, ami van, túljutott delelőjén. Az emberélet útjának fele után már nem sok újdonság várható. Azzal kell számot vetni, hogy ez a félút az egész, de annyi biztos, hogy nem lehet a végére érni. Ezért nem is nagyon kínálkozik más alternatíva, mint visszanyúlni a kezdetekhez. Megpróbálni újraélni és újraírni a félutat, hátha kettővel szorozva kitesz egy egészet.

Az öntőforma és a (virtuális) öntvény tökéletesen illeszkednek, vagy legalábbis illeszkedhetnek. „A papír fölé hajolsz hát” — kezdi tíz évvel korábbi kötetében, hogy ma így egészítse ki: „nem hajolsz papír fölé” (ami persze nem igaz, mert másként hogyan született volna a későbbi vers), „gondolván, hogy megrezdül esetleg a víz / egy kútban…” — folytatta tíz évvel ezelőtt, és most ez a folytatás: „mert nem hiszed, hogy megrezdül a víz egy kútban”.

Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. De nem is lehet. Az elvágyódásnak már nincs iránya, nincs hova vágyódni. És mégsem reménytelen minden. Don Quijote alakja még várakozik arra, hogy a költő Sancho Panzából belé helyezze át lelki működésének központját. Mert a lovagkor már rég letűnt ugyan, de szélmalmok még vannak, sőt, a hírek szerint újak fognak épülni. Mert az EU szereti támogatni a tiszta energiát. A környezetvédők persze tiltakoznak, mintha a halhatatlan lovag bennük reinkarnálódott volna. Azt mondják, (igazán) tiszta csak az az energia, amit nem termelnek meg. Ez a gondolat pedig olyan szép, hogy akár költészet is lehetne. Tartalmában valami olyan, ami Barak László verseinek utóízeként is kísért az olvasóban.

Gróh Gáspár

(Elhangzott június 5-én Budapesten, az Osiris Könyvesházban, a könyv bemutatóján.)