Irodalom mint helytállás

Hatvan évvel ezelőtt, 1942-ben jelent meg Budapesten a Szlovákiai magyar írók anthologiája (1938—1942) című gyűjtemény, a két háború közti évek alatt az utolsó, sorrendben a nyolcadik antológia, mely vegyesen tartalmaz elbeszéléseket és verseket is. A reprezentatív kötethez Esterházy János, a Magyar Párt elnöke írt előszót (pontosan akkor, amikor a parlamentben egyedüli képviselőként nem szavazta meg a zsidótörvényt). Maga a könyv is a Szlovákiában maradt magyar írástudók helytállását volt hivatott képviselni, hiszen irodalmi értéke csekély; egyedül Győry Dezső Magyar Hegyibeszéd című poémája emelkedik magasan az átlagon aluli színvonalú irodalmi szövegek fölé.

A kötet tizenhat szerzője közül több költő és író a Magyar Párt hivatalos politikai napilapjának, a keresztény humanista szellemiségű Magyar Hírlapnak volt szerkesztője: a legismertebb Ásgúthy Erzsébet a lap kelet-szlovákiai szerkesztőségét vezette, Szeredai Gruber Károly a pozsonyi munkatársa volt, a nyitrai Dallos István a párt ottani vezetőségi tagjaként is tevékenykedett. Csaknem mindannyian rendszeresen publikáltak is a Magyar Hírlapban, mely a magyarok egyedüli sajtószerveként az irodalom folyamatos közvetítését is felvállalta. A szerzők többségét (Hevessy Sári, L. Kiss Ibolya, Kelembéry Sándor, Klimits Lajos, Környei Elek, Páll Miklós, Pozsonyi Anna) ma már csak az irodalomtörténet tartja számon, maradék harmada (Cottely Mária, Érdy Antal, Komlóssy György, Radványi Zoltán, Thuróczy Tibor) a szakma emlékezetéből is kihullott.

A vérzivataros időkben született írások közül Esterházy János bevezető soraiból érdemes idézni: „A kimondott vagy írott szó értéke aszerint változik, hogy mikor és hol mondották el… Aki népet támaszt, lelket nevel, hitet ad. Szava, rigmusa szent előttünk — megnyilatkozása, tökélye irodalmi vagy sem.”

Csanda Gábor