Irodalom a XXI. század kontextusában

Nyilván egyetérthetünk abban, hogy a művészet összeköti az embereket — tekintet nélkül korukra, bőrük színére vagy felekezeti hovatartozásukra. Az irodalomnak a művészeteken belül is sajátos szerepet tulajdoníthatunk, hiszen döntő mértékben alakította és alakítja személyiségünket, kulturális önismeretünket, a világról való átfogó vagy közvetlen véleményünket.

Nem árt tudatosítani, hogy jelenkorunkat egyre inkább a tudomány látványos fellendülése jellemzi, egyúttal pedig a műszaki vívmányok egyre akaratosabb térhódítása — az ezzel járó valamennyi, pozitív és negatív hatással. Ezzel kapcsolatosan felmerülhet a kérdés: ebben a változások és átalakulások forgatagában mi lehet az irodalom funkciója? Ugyanolyan fontos szerepet tölt-e be az egyén életében, mint néhány évtizeddel ezelőtt; milyen mértékben találja meg a hozzá vezető utat a túlnyomórészt tévékészülék és számítógép képernyőjén nevelkedő mai fiatalok nemzedéke; s nem utolsó sorban: mennyiben felel meg az irodalom a minőség és a művészi érték kritériumainak?

Másrészt — véleményem szerint — a minőség határainak pontos kijelölése nagyon nehéz, vagy éppenséggel lehetetlen, hiszen egy alkotás művészi értékének megítélése többé-kevésbé az adott ítész szubjektív nézőpontján múlik, az ő szubjektív, persze elméletileg kellően megalapozott véleményét tükrözi.

Az eredeti szlovák irodalom és műfordítás általános színvonalát kedvezőtlenül befolyásoló hatások egyikét abban látom, hogy a szlovák irodalom játékteréről huzamosan hiányzik a kellő számú képzett kritikus. Az irodalmi folyóiratok gyakran válnak a kritikus és a szerző közötti, tárgyilagosságot nélkülöző, nem egyszer személyeskedő, az irodalommal semmiképp nem összefüggő szópárbajokká és leszámolásokká. Valóban elgondolkodtató, ha azok, akiket a társadalom az értelmiség képviselőinek tart, így intézik el egymás közti személyes nézeteltéréseiket, megrövidítve az olvasót, aki okkal várja el a szerzőtől, hogy jó könyvet írjon, az irodalomkritikustól pedig, hogy ezt a könyvet tárgyilagosan megítéli és értékeli. Ezzel szemben, sajnos, a szlovák valóság egészen másmilyen, s a könyvtermés áradatában gyámoltalanná vált tapasztalatlan olvasó valamiféle védőkart keres, mely eligazítaná a helyes választást illetően. Ha ugyanis a választás beteljesíti a hozzá fűzött elvárásokat, az irodalom egyik alapvető küldetése is teljesül.

Gyakran találkozom olyan szerzőkkel, akik hozzá nem értő kritikusokra panaszkodnak és olyan irodalomkritikusokkal, akiket lehangol a kortárs alkotások csökkenő színvonala, s a szerzők szemére vetik, hogy nem elég invenciózusak és eredetiek, nincs humorérzékük, nem tudnak megújulni.

Szerzőként magam is felteszem olykor magamnak a szokásos kérdést: hogyan tovább? Merre is tartsak, hogy a művem megőrizze az eredetiség hitelesítő jegyét, hogy ne csak formájában, hanem elsősorban tartalmával hasson. Valóban nem könnyű megtalálni az egyedi szerzői önazonosságot. Nagy türelem kell hozzá, sok megélt és átélt dolog s persze nem kevés bátorság.

Úgy vélem, ez a fordító esetében is érvényes. A pillanatban, amikor a szöveg fölé hajol, tudatában van felelőssége felvállalt súlyának. Vajon sikerül-e magáévá tennie a szerző szándékát, behatolni a felszín alá, felfedni a szövegben rejlő mélységet s azt a leghitelesebben lefordítani? A műfordítás világa specifikus világ, meg kell tanulni mozogni benne, mert tele van csapdával és örvénnyel, melyekből nehéz kiutat találni. Egy kerthez hasonlítanám, mely a legkülönbözőbb virágokkal van tele, s bár mindegyik bódítóan illatozik, nekünk kell eldöntenünk, melyiket részesítsük előnyben. Ilyen döntéshelyzet előtt áll a fordító is, hiszen a temérdek szó közül azokat kell kiválasztania, melyek a legmarkánsabban körvonalazzák a mű jellegét és szerzője szándékát.

Ezért hagyom magam újra és újra bevonni az egyes történetek cselekményébe, teljesen beleélem magam mindegyik alak sorsába, örömeik-bánataik tanújává válok, megjelennek álmaimban, találkozom velük az utcát járva, életük részévé válok ugyanúgy, ahogy ők is az én életem részévé. Persze, olykor megesik, hogy nem tudok teljesen azonosulni a művel, mert nem szólít meg anynyira, hogy hozzám közelállónak tarthassam. De ez is kihívás, olyasmit keresek benne, ami hozzá vezetne — egy érdekes gondolatot, szófordulatot, meglepő csattanót.

Minden egyes, az asztalomra kerülő könyvhöz, minden egyes kézirathoz úgy igyekszem viszonyulni, mint a gyermekhez. Szeretettel és türelemmel, mert csak így adják ki titkukat s villantják fel azt is, ami a sorok közt rejtőzik.

A fordítást egyúttal hídnak tartom, mely a világot köti össze. Birodalmat birodalommal, embert emberrel. Nagyon fontos olyan hátteret teremteni, melyből valami értékes és szép emelkedhet ki. Olyan szilárd alapokat létrehozni, melyekre lehet építeni, ahol aztán az irodalomnak és a művészeteknek meglesz a maguk állandó helye. Hiszen, mint azt az elején megállapítottuk, a művészet összeköti az embereket — tekintet nélkül korukra, felekezeti hovatartozásukra vagy bőrük színére. Rajtunk múlik, az irodalom területén külön-külön vagy együttesen tevékenykedőkön, hogy a gyakran degradált, az érdeklődés perifériájára szorított szónak — a nem kevés akadály dacára — őrizzük meg az értékét.

Derűlátó vagyok, ezért hiszem, hogy a kölcsönös kommunikáció, de leginkább a saját erőnkben való töretlen hitünk az a járható út, melyen haladhatunk, s amely meghozza a várt eredményt.

Rožňo Jitka