Ifjúkori önarckép

Stephen behunyta a szemét, és reszkető kezét kidugta a levegőbe, tenyerével felfelé fordítva. Érezte, hogy előbb a tanulmányok prefektusa még hozzányúl, kiegyenesíti az ujjait, aztán hallotta a reverenda ujjának suhanó neszét, amint a nádpálca ütésre emelkedik. Egy forró, égő, szúró, csípő ütés — mintha hangos csattanással maga a pálca tört volna ketté — reszkető kezét úgy zsugorította össze, mintha lángban pörkölődő levél lett volna, és ettől a csattanástól meg a fájdalomtól is forró könnyek szorultak a szemébe. Testét meg-megrázta a rettegés, reszketett a karja is, de még az összezsugorodott, égő, elszíntelenedett keze is úgy reszketett, mint a levegőbe libbenő levél. Ajkára kiáltás szökött, könyörgés, hogy hagyják abba. S bár a könynyek elforrósították a szemét, és tagjai vacogtak a fájdalomtól és a félelemtől, mégis visszatartotta égő könnyeit és a kiáltást is, mely torkát hevítette.

— A másik kezedet! — rivallt rá a tanulmányok prefektusa.

Stephen visszahúzta meggyötört és reszkető jobbját, és kinyújtotta a bal kezét. A reverenda ujja újra megsuhogott, amint a nádpálca felemelkedett, és a hangos csattanás meg a vad, őrjítő, csípő, égő fájdalom megint úgy összeszorította a kezét, hogy a tenyere és az ujjai egyetlen elszíntelenedett, vacogó maszszává váltak. A forró nedvesség kibuggyant a szemén, és a szégyentől, gyötrődéstől és félelemtől emésztődve, reszkető karját rettegve hátrahúzta, míg száján a fájdalom nyöszörgése tört elő. Testén a félelem ideggörcse vonaglott végig, és szégyenkezve és dühösen egyre csak azt érezte, hogy a torkát hevítő kiáltást már nem tudja visszatartani, sem forró könynyeit, amelyek csak úgy hullottak a szeméből, és végigperegtek izzó orcáin.

— Térdelj le! — kiáltotta a tanulmányok prefektusa.

Stephen gyorsan letérdelt, és megvesszőzött kezét az oldalához szorította. Ha arra gondolt, hogy a szegény kezét így megveszszőzték és hogy máris dagad és fáj, úgy olyan szánakozó érzés fogta el, mintha a keze nem is az övé lett volna, hanem másvalakié, akit sajnált. És amíg ott térdelt, lassan csillapodó, csukló zokogással csitítva önmagát, és az égő, csípő fájdalmat ott érezte az oldalában, ismét csak a kezére gondolt, amint kinyújtotta a levegőbe, tenyérrel felfelé, és hogy azután hogyan igazgatta el a tanulmányok prefektusa biztos és határozott mozdulattal a reszkető ujjait, és hogy milyen megcsapkodott, dagadt, vörös masszává vált a tenyere meg az ujja, s hogy ez a massza csak ott reszketett magatehetetlenül a levegőben.

— Munkára, mindenki! — kiáltotta a tanulmányok prefektusa az ajtóból. — Dolan atya mindennap tiszteletét fogja tenni, hogy meggyőződjék arról, van-e olyan lusta kis léhűtő, aki verésre szorul. Mindennap. Mindennap.

Az ajtó becsukódott mögötte.

James Joyce

(Szobotka Tibor fordítása; részlet)