Holocaust jelen időben

A körülmények szerencsés összjátéka, hogy mire Kertész Imrét Sorstalanság című regényéért Nobel-díjjal tüntették ki, addigra, még ugyanabban az évben, megjelent a Kalligram Kiadónál egy szlovák nyelvű válogatás az író esszéiből (Vyhnaný jazyk, fordította Julianna Szolnokiová), és ugyanekkor, ugyanitt látott napvilágot Zygmunt Bauman A modernitás és a holokauszt című művének szlovák fordítása is, mely a Kertész-életmű értelmezését tekintve szintén fontos, mondhatni megkerülhetetlen forrásnak tekinthető (magyar fordítása valamivel korábbra datálódik). A magyar szerző első, díjazott regénye pedig Eva Kroupovának köszönhetően már 2000-től hozzáférhető szlovákul is (Bezosudovosť, Slovart). Minden olyan feltétel adott tehát, amely elősegítheti és kedvezően befolyásolhatja Kertész szlovák recepcióját. Ezúttal az esszékötet bemutatására vállalkozom, legközelebb pedig a szlovák fordítással kapcsolatos reflexióimat foglalom majd össze.

A Vyhnaný jazyk az azonos című magyar válogatás (A száműzött nyelv, Magvető 2001) és az Élet és Irodalomban megjelent írásokból készült, miközben a szerkesztő(k?) tekintetbe vették az esszék német kiadását is. Szerepelnek a kötetben azok a legfontosabb írások, melyekből markánsan kirajzolódik a szerző hangsúlyos etikai dimenzióval bíró holocaust-értelmezése (A holocaust mint kultúra, A száműzött nyelv, Táborok maradandósága, Hosszú, sötét árnyék, Kié Auschwitz?) és annak művészi (nyelvi) vonatkozásai. A holocaust Kertész számára, a személyes érintettség ellenére, nem csupán egyéni sorsélmény vagy pusztán történelmi esemény, nem is etnikai, vallási vagy politikai kérdésként merül fel, hanem egy univerzális példázat, globális hatósugarú traumatikus élmény, az európai kultúra tragédiája vagy — Pilinszky általa is idézett szavaival — „botránya”. A náci haláltáborok lángjaiban elporladtak mindazok az értékek, amelyeket addig mint az európai szellemiség értékeit becsültünk. „A holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahova kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott” — hangzik el ismételten a Nobel-díj átadásakor tartott beszédében. Az európaiság, az európai tudat és a holocaust szorosan összefüggnek, hisz nagyjából a felvilágosodástól számítható modern nyugat-európai civilizáció termelte ki mindazokat a szellemi és társadalmi feltételeket, amelyek megalapozzák a koncentrációs táborok gyilkos ideológiáját is. Az európai szellemiségben való osztozás egyik előfeltételének számít éppen ezért átesni azon a tűzkeresztségen, amit a holocausttal való erkölcsi szembenézés aktusa, folyamata jelent. A holocaust tényének egyéni feldolgozása tehát nem csupán a táborokat megjárt zsidó túlélők problémája, hosszú sötét árnyéka rávetül az egész európai civilizációra, és mint nyomasztó teher önmaga felülvizsgálatára kényszeríti. Talán furán hangzik, de Kertész szerint Auschwitz nem egyszerűen — a közép-európai régióban sajnos a mai napig szívósnak mondható — antiszemitizmus következménye, hanem egy totális diszkriminációra építő diktatúra gyilkos folyománya. Ezért is viszonyul a Sorstalanság szerzője meglehetősen kritikusan az olyan filmekhez, irodalmi művekhez, amelyek pusztán egy német—zsidó ellentéten alapuló történelmi eseménnyé degradálják a holocaustot (ez a problémája szerinte a Schindler listájának is), elfeledkezve annak máig ható etikai következményeiről, melyeknek szerinte lappangó rezonanciáiként meg kellene jelenniük a téma minden művészi ábrázolásában. Kertész Imre különböző holocaust-képekről, szentimentális, önsajnálkozó, ritualizáló, absztrahaló és a haláltáborok tényét egyenesen tagadó stilizációkról beszél. Külön figyelmet érdemel a Táborok maradandósága című esszé, melyben a szerző a náci koncentrációs táborok és a kommunista diktatúra gulagjainak természetét, ideológiáját hasonlítja öszsze. Mint írja, a 20. század e két gyilkolási módszerében közös az, hogy egyaránt az egyén totális megsemmisítésében, eltiprásában érdekeltek, ezt szolgálja, efelé irányul mindkét esetben a kínzók kegyetlen találékonysága is. Ez az oka, hogy a kommunista Magyarországon a holocaust mindig is kényes problémának számított, a jelentőségét igyekeztek marginalizálni, a vele való tényleges szembenézést pedig halogatták, mivel ez súlyos következményekkel járó kritikus önvizsgálatba is torkollhatott volna. A különbség megmutatkozik viszont önreprezentációs formáikban. Míg a bolsevista terror a szívós, rafinált taktikázáson, az álnokul képmutató manipuláción alapul, s ennek megfelelően hamis megváltói mezben tetszelgő ördögként jelenik meg, a nácizmus nyíltan vállalja sátáni karakterét, alapja a kollektív katonai fegyelem által kordában tartott és ily módon irányított gyűlölet.

Kiemelném továbbá azokat az eszszéket, melyekben a magyar irodalom valamely kiemelkedő alkotójáról vagy művéről esik szó. Ezekben ugyanis Kertész olyan tényleges irodalmi értékeket képviselő szövegekre hívja fel a figyelmet, melyek olykor a magyar irodalmi köztudatban és kánonban sem foglalnak el centrális pozíciót. ĺgy tesz például akkor, amikor Krúdy Gyulától épp az Aszszonyságok díja című regényt méltatja, Márairól szóló írásában pedig külön hangsúlyozza, hogy nem A gyertyák csonkig égnek, hanem az Egy polgár vallomásai, a Föld, föld! és a Naplók Máraija érdemel igazán figyelmet. Meghökkentő az a 44-es Naplóból származó idézet, mely arról árulkodik, hogy az akkor 44 éves Márai Sándor látta azokat az emberekkel zsúfolt veszteglő szerelvényeket, melyeken a mintegy hétezer Pest környéki zsidó, köztük az akkor 14 éves Kertész Imre, elindul majd Auschwitz felé. A Vyhnaný jazyk című kötetről három szlovák recenzió is megjelent már, Dana Kršáková (Dominoforum, 2002/43, 18.), Anton Baláž (Knižná revue, 2002. október 30. 5.) és Vladislav Gális (OS, 2002. december, 65–66.) tollából, az előbbi egyben egy Kertész-portrét is tartalmaz. Baláž A fölösleges értelmiségi című esszét emeli ki, melynek, mint írja, a közösnek mondható történelmi tapasztalatok okán (az értelmiségi réteg egy bizonyos részének a diktatórikus hatalmat pártoló igyekezete, majd a rezsim bukását követő álszent „mezváltása”) különös jelentősége van a szlovákok számára is. Benyovszky Krisztián