Hogyan beszéljünk a gyerekekkel a háborúról?

A magyar gyerekek is tudják, hogy a szomszédos országban kitört a háború. A szülőkben azonban felmerülhet a dilemma: azzal ártanak többet, ha ilyen komoly témával terhelik a gyereket, vagy az a rosszabb, ha elzárják őket a külvilágtól. Érdemes beszélni velük erről az eseményről?

Érdemes, és kell is. Egyrészt fontos tudniuk, másrészt nem csak akkor tudnak meg a gyerekek valamit, ha a szüleik beszélnek róla. Hallják a rádióban, látják a tévében, interneten és mindenféle közösségi felületeken, és persze hallják egymástól is. Ez óhatatlan. Ha viszont a szülőktől hallanak a gyerekek először a háborúról, az rögtön keretet ad a később beérkező információknak. Mederbe terel, illetőleg ott tart minden később érkező benyomást, érzést, tudást. Ha pedig a szülő mesél, beavat, megoszt, akkor könnyebb lesz őket kérdezni is. Márpedig kérdések lesznek bőven. Mindehhez viszont nagyon fontos az is, hogy a viszonylag kevés, de annál tárgyilagosabb tudás mellett a hangsúly a gyerekek személyes és családi biztonságán legyen.

Megoldás lehet, ha elhallgatjuk, mi történik Ukrajnában? Ez milyen veszélyeket rejthet?

A tabusítás, eltitkolás sokszor könnyű megoldásnak tűnhet, de már középtávon sem éri meg. A gyerekek érteni és érezni fogják, hogy valamit nem tudhatnak, a hiányzó elemeket pedig a fantáziájuk, a szorongásuk, a félelmük fogja kitölteni. Az pedig már önmagában sem jó, de a gyerekek esetében különösen nem – ők ugyanis egész másképp, egész más logikai elvek mentén gondolkodnak, mint a felnőttek. Hihetik, hogy ők tehetnek a háborúról, hogy ők is veszélyben vannak. Úgy érezhetik, hogy a játékaik veszélyben vannak, vagy akár azt is gondolhatják, hogy a játékaik fogják őket megtámadni, esetleg azt, hogy nekik is be kell állniuk harcolni. A magányosan hagyott gyermeki fantázia félelmek esetén is megállíthatatlan.

Milyen alapdolgokra érdemes figyelni, mikor a háborúról beszélünk a gyerekekkel?

A legfontosabb talán, hogy mielőtt a gyerekekkel beszélgetünk, értsük meg, hogy nekünk mit jelent a háború. Mi mitől félünk, mitől aggódunk. Mi a felmenőink kapcsolata a háborúval. A 20. század senki mellett sem haladt el észrevétlenül. Amikor pedig létrejön a párbeszéd, elsődleges fontosságú az érzelmi támogatás és a biztonság nyújtása. Szintén fontos, hogy ne toljuk át a saját félelmeinket a gyerekeinkre. A szülők aggodalma, esetleges egyet nem értései, kétségei, félelmei nem tartoznak a gyerekekre, azok csak csökkentik a biztonságérzetüket. Fontos az is, hogy a gyerekek szabadon kifejezhessék az érzéseiket, akár félelemről, akár dühről van szó. Erre egy jó, biztonságos és támogató családi légkörben van esélye egy gyereknek, amelyben lehet kérdezni. Minden kérdés jó kérdés, ahogy az is rendben van, ha valamire nem tudjuk a választ. Fontos kimondani, hogy egy háború nem játék, hanem komoly dolog.

Hol a határ? Mitől függ, illetve hogy lehet megállapítani, milyen mélységben igényli a gyermek a téma megvitatását?

Jó, ha a szülő ismeri a gyerekét. Ahogy magunkat, úgy őket sem kell információval elárasztani, túlterhelni. Mi nem leszünk nyugodtabbak, őket meg nem az és nem úgy érdekli, ahogy minket. Ha lankad a figyelme, nem kell tovább mondani, ha megrémül, akkor máshogy kell mondani, érdemes sokszor visszakérdezni, hogy tudjuk, ott járnak-e, ahol mi. Fontos megérteni, hogy a kérdés valójában miről szól. Jó eséllyel a saját biztonságáról. Persze a dolog életkorfüggő is. Nagyobb gyerekekkel, kamaszokkal akár együtt is lehet a híreket figyelni, de egy kiskamasz okossága, tájékozottsága nem biztos, hogy azt jelenti, hogy csak a tények érdeklik, az érzelmi biztonság neki is nagyon fontos. Többgyerekes családok esetén jó, ha a közös beszélgetéseknél a kisebb, illetve legkisebb gyerek szükségleteihez igazítják a szülők a beszélgetést. A nagyobbakkal ebben az esetben lehet külön is foglalkozni.

Az Ukrajnában zajló harcokról a sajtó is részletesen beszámol, az internetre rendkívül megrázó felvételek kerülnek fel. A tizenéves gyerekeket hogyan készítsük fel a háborúval kapcsolatos információk értelmezésére, szűrésére? Indokolt a hírfogyasztás korlátozása?

Szerintem indokolt, igen. Saját magunk számára is, de nyilván nem tudunk minden videót kontroll alatt tartani. A hír- és tartalomfogyasztás a tizenévesek természetes közege, nem lehet kirántani onnan őket, és talán nem is kell. A felelős fogyasztás azonban itt is nagyon fontos, ahogy az is, hogy egy nagyobb gyerek is kérdezhet, ő is lehet bizonytalan. Még akkor is, ha kognitív szinten magabiztosnak tűnik, érti a világot, attól még érzelmileg, tudattalanul lehetnek szorongásai, félelmei.

A gyerekek gyakran nem szóban fejezik ki érzéseiket, hanem például játék közben, vagy rajzolással. Mit tegyünk, ha játékfegyverrel háborúsat játszanak vagy éppen tankokat ábrázoló képet rajzolnak?

Örüljünk. Ez is a kommunikáció része. A gyerek a rajzával, játékával is kommunikál. Magából kiad valamit, nekünk pedig el akar valamit mondani. Érdemes ezért párbeszéd-kezdeményezésként tekinteni rá. Ki kell jönnie a feszültségnek. A háború agresszív, de a háború eljátszása, lejátszása nem feltétlenül az.

Van okunk aggodalomra, ha a gyereket túlságosan foglalkoztatja a téma, vagy ez valamilyen szinten természetes?

Jelentheti azt is, hogy mi túl sokat foglalkozunk vele, de utalhat arra is, hogy őt önmagában is nagyon érdekli. Most sajnos ez a valóság. Az, hogy atomreaktorra nyitnak tüzet. Nem lehet nem foglalkozni a valósággal. Apró kis pillanatokra viszont jó lehet kikapcsolni. Még a jól tájékozottság mellé is elfér egy-egy közösen megnézett békés film, kirándulás, közös játék. Legyenek háborúmentes pillanatok, órák a családban.

A háború kitörése menekülthullámot váltott ki. Ez a kérdés azonban a közvéleményt is megosztja. Hogyan kommunikáljunk erről a témáról a gyerekekkel?

Minél nagyobb egy gyerek, annál inkább lehet saját véleménye. Ahogy az is benne van a pakliban, hogy a szülők sem értenek mindenben egyet. De az, hogy menekülni kényszerülnek emberek, tény. Aki pedig menekül, az valamilyen módon traumatizált. Ez is tény, hiszen hirtelen el kell hagynia egy életet, amit nem akart elhagyni. A menekülni és nem menekülni kényszerülő embereket csak a szerencse különbözteti meg egymástól. Ezeket az embereket tehát segíteni kell, ebbe pedig a gyerekeket is be lehet vonni. Ha nyitottak erre. Nem kell mindenkinek befogadnia egy családot (bár mi épp tegnap fogadtunk be egyet). Mindenki a saját határáig menjen el, de addig szerintem érdemes, mert akkor is legalább teszünk valamit, nem csak tehetetlenül olvassuk a híreket.

A háború a felnőttek számára is rendkívül nehéz téma, a szülőket egyaránt sokkolta az orosz agresszió. Hatalmas a bizonytalanság, rengeteg a nyitott kérdés. Szabad ebből átadni valamit a gyereknek, belátni, hogy mi magunk sem rendelkezünk minden válasszal?

Nem tudjuk mindenre a választ, és ezt el is lehet mondani. A visszakérdezés és a nem tudom a két legerősebb, de messze alábecsült szülői eszköz. A szorongásaink átadásával viszont nagyon óvatosnak kell lenni, hiszen mi sem vagyunk robotok. Sokkal jobb, ha elmondjuk, hogy feszültek vagyunk, mintha feszülten és idegesen viselkedünk. Ismétlem: a gyerekek, amennyire csak lehet, éhezik a biztonságot, a család biztonságát. Azt pedig még akkor is meg kell próbálni megadni nekik, amikor már minden más bizonytalan.