Hangszínház látvány nélkül

A magyar dráma fel-fellángoló és ellobbanó vitái közepette már az is megnyugtató és felüdülést nyújtó tény, ha nagy ritkán egy, a különböző színházi előadások szövegkönyveit egybegyűjtő antológia kerül kezünk ügyébe. Többen állítják — szakmabeliek is —, hogy a drámák könyv alakban való megjelentetése száraz, élettelen szóözön. Tegyük hozzá azért azt is, hogy a drámairodalom demokratikusan sokszínű, mind műfajban, mind mondanivalóban — található itt a történelmi színműtől, a monodrámától a krimiig, a kabarévígjátékig, a hangjátékig minden. Ez utóbbinál időzzünk el néhány röpke pillanat erejéig.

„Ritkán találkozhatsz ma nyomtatásban hangjátékokkal vagy filmforgatókönyvvel. Amennyiben kedveled e műfajokat a rádióban és a vásznon, lehet, hogy írott formában több, más értelmezési lehetőség tárul eléd” — írja a közismert prózaíró, Ardamica Ferenc a Hedvig sír című, legújabb könyvének hátoldalán. A „drámai művek” alcímet viselő, szép kiállítású kötet első fele öt hangjátékot, a második része pedig egy terjedelmes, nagy ívű filmforgatókönyvet tartalmaz, a címadó Hedvig sír szövegkönyvét.

„Végre itthon! Én mondom, nincs szebb, felemelőbb érzés, mint amikor az ember, leküzdve a nap folyamán feltornyosuló minden akadályt, a jól végzett munka tudatában elégedetten hazaérkezik. Haza!” Ardamica Ferenc egyik hangjátékfigurája állítja, illetve mondja ezt. Valóban. A hangjáték olyan műfaj, amely dilemmát jelent a legtöbb befogadónak, sőt az alkotónak is. Zalán Tibor igen találóan írja egy helyütt: „Kétségtelen, köztes műfajról van szó, dráma és előadó-művészet között. Hangszínház és színház, látvány nélkül. A párbeszédek művészete, csukott szemű beszéd.” Tegyük hozzá, hogy a szöveg csak mint alapanyag van jelen, a többi már a színész, a rendező és a hangtechnika dolga. A hangjátékba nem kell feltétlenül történet, még a szó szoros értelmében vett sztori is elhanyagolható.

Ardamica Ferenc hagyományos hangjátékokat ír, és ez nem lebecsülendő. Darabjai realista, szinte naturalista pontossággal ragaszkodnak a megélhető, megélt, tehát rekonstruálható világhoz. Az Ardamica-opusokban — feltehetően — szándékosan homályban maradnak azok a tények, amelyek köré a hangjáték szerveződik. A jobbára csendesen pergő események jól megírt dialógusainak figuráit nem (vagy elvétve) nevesíti a szerző. A szöveg ezektől függetlenül is életképes.

A gyűjtemény első írása az Életem első cigarettája — egy önmagával, a világgal és a családjával vívódó fiatalember lebilincselő kálváriája. A kötet második, egyben legrövidebb darabja az Értesítésre várva című, egy anya, apa, a fiatalabb testvér (Ella) és a postás érdekfeszítő párbeszéde a család üdvöskéjéről, Zoltánkáról, miközben izgatottan várják azt a bizonyos „tömött borítékot”, amely egyben azt jelentené, hogy „felvételt nyert az illető” az adott főiskolára. Külön érdekessége a darabnak, hogy hősünk egy pillanat erejéig sincs jelen a történésekben.

Kitűnő hangjátéki lehetőség a Részvéttáviratok: egy rádióra alkalmazható érdekes pikareszk pillanatkép (14 szereplővel), az Ardamica-kisprózában is megszokott, kisvárosi környezetben, az őshonos panellakók zsákutcában megrekedt élete — banális, emberi és mai monológokkal, nyugdíjasokkal, piával, befőttesüvegekkel, nőkkel, részvéttáviratokkal. Az Öt százalék szerelem című munka színhelye is egy kisváros. A Beszélő „hazafelé megy, de az otthon elvesztette hajdani vonzását”. Miért? Egy sokszöggé formálódó, kalandoktól és turpisságoktól sem mentes szerelmi háromszög hang(d)efektusai (tusái) eliminálják azt a bizonyos „öt százalékot”.

A szerző talán legjobb hangjátéka a hétszereplős Fekete karácsony. Megkapó dialógusok, szentimentális monológok, az idősödő házaspár kedves szópárbaj csatái. A darab semmitmondó előzményekből egy tragikumba csúszó temetőlátogatásban, egy belenyugvó, önmegadó s befejezetlen végkifejletben összegződik. Az emberek (társak) potenciális párbeszédeinek toleranciája köré szerveződő darab egy ponton túllép az előzőkön: megérinti az irreálist.

Érdekes munka (a terjedelmes, nyolcvanoldalas, 53 szereplős) filmforgatókönyv is. A Hedvig sír tartalmi ismertetésétől most eltekintünk, de bizonyos, hogy nézhető, eladható és aktuális üzeneteket hordozó filmet lehetne belőle csinálni.

Végső soron el kell mondanunk, hogy az Ardamica Ferenc drámai műveit tartalmazó könyv nem mindennapi kötet. Más, mint a többi Ardamica-mű, de mégsem teljesen idegen. A minap a rádióban egy színházi szakember azt mondta: a jó hangjátéknak cuppannia kell. Hogy mi adja a „cuppanást”? Talán az, ami a többi drámai műfajban nincs benne, a korlátlan lehetőségek: színészi beszéd, rendezői belenyúlás, zenei-zöreji kitalációk, váltások, belső monológok, a hang és a dráma együtt. Mindez olvasva is jó és élvezetes. Vörös Péter