Habent sua fata libelli…

Apám nagyon szerette a kisgyerekeket, de olvasni is nagyon szeretett, úgyhogy miközben engem mint olyan egyéves gyermeket a karján tartott, a másik kezében könyv volt, és olvasott. A családi legenda szerint én abbahagytam a sírást, és érdeklődve pislogtam bele a könyvbe. Erről nincs sem fénykép, sem rajz, mégis szinte látom ezt a kis jelenetet. Nyilván azért is, mert sok évvel később édesapám a kisunokáját ugyanúgy tartotta a karján, és ugyanúgy olvasott a másik kezében levő könyvből.

Én tehát könyvolvasó családból származom, kicsi koromtól körülvettek könyvek. Szerettem olvasni, és örültem, ha könyvet kaptam ajándékba vagy kölcsön, s később, ha vehettem magamnak valamilyen könyvet, amely megtetszett. Diákkoromban még nem sejtettem, hogy idő jártával a foglalkozásom, pontosabban a hivatásom is a könyvekhez fog kötni. Akkor még nemigen tudtam, hogyan készül a könyv, hány ember munkája szükséges ahhoz, hogy az olvasó kezébe vehessen egy szép vagy akár kevésbé szép kiállítású könyvet.

Az idő telt, a könyvek pedig gyűltek. Édesapám halála után enyém lett nem csekély könyvtára, amelyet persze az ő életében is úgy használhattam, mint a sajátomat. Tizenkét évig voltam a Szlovák Mezőgazdasági Könyvkiadó magyar szerkesztőségének szerkesztője, ott tanultam meg, hogyan születik a könyv, s megszerkesztettem néhány tucat szakkönyvet, s néhányat fordítottam is. Ezek egy részéből máig őrzök egy-egy példányt.

A következő húsz év alatt előbb a Madách Könyvkiadó elődjénél voltam szerkesztő, majd a Madách Könyvkiadóban dolgoztam vezető szerkesztőként. S a könyvek megint csak gyűltek, mert beosztásomnál fogva sok könyvet kaptam. Ezeket nem tartottam meg mind, egy részüket elajándékoztam. És hát persze azért vásároltam is, kivált szakkönyveket — szótárt, lexikont, nyelvművelő könyvet —, egyszóval olyasmit, ami szükséges volt a munkámhoz.

Időközben nyugdíjba mentem, és — mi tagadás — meg is öregedtem. Könyvszekrényeim, könyvespolcaim tele vannak, s a bútorok tetejét is ellepik a könyvek. Mondhatnánk úgy is: fejemre nőttek a könyvek. Vannak, amelyekről így is tudom, hol leledzenek, de vannak, amelyeket keresnem kell, ha szükségem van rájuk. Vannak, amelyekhez személyes kapcsolat fűz — ilyenek a saját fordításaim, s azok, amelyeket szerkesztettem (ez sem kevés), vagy amelyeket szüleimtől, rokonoktól, jó barátoktól kaptam. Vannak, amelyek mindörökre kedves olvasmányaim, és vannak, amelyekről tudom, hogy már aligha fogom őket kézbe venni. De még így sem könnyű tőlük megválni, akár magyar szerzők művei, akár idegen nyelvből fordított művek. Pedig végső soron minden házi könyvtárnak az a sorsa — akár van róla jegyzék, akár nincs (mint például az enyémről nincs) —, hogy egyszer el kell dönteni, mi legyen a „fölös” könyvekkel, különben az egész munka az örökösre vár… Mayer Judit