Gazemberek – részlet Tom Nicholson betiltott könyvéből

Kinyílt az ajtó, valaki a sötétből belépett. Nemtudtam, ki az, de éreztem a légkör megváltozását, tudatában voltam a gonosz jelenlétének, mint amikor hirtelen hidegebb lesz.
Amikor a lámpa alá ért, az ágyról lelógó lábam már a földön volt. Az illetőn farmerkabát volt, alatta kapucnis dzseki, a félhomályban nem láttam élesen. Az utca szagát hozta magával. Mögötte még két férfi nyomult be a szobába.

Amikor a lámpa alá ért, az ágyról lelógó lábam már a földön volt. Az illetőn farmerkabát volt, alatta kapucnis dzseki, a félhomályban nem láttam élesen. Az utca szagát hozta magával. Mögötte még két férfi nyomult be a szobába.

– Miben segíthetek? – kérdeztem, eléggé abszurd módon, hiszen miben segítheti az ember a betolakodókat, de befolyásolt a tény, hogy ők itt most a ragadozók, én meg az áldozat.

– Segítség? – kérdezett vissza Farmerkabát gúnyosan. S rögtön utána a kabátujjból kirepült az ökle, aztán a másik is, egyenest a fejemnek.

Ez 1998 egyik téli estjén történt, Pozsonyban, amikor is egy kis példányszámú angol nyelvű lapnál dolgoztam riporterként. Szlovákiában akkor nem dúlt a balkánihoz hasonló háború, újságírók sem tünedeztek el nyomtalanul, mint Oroszországban, de az ország fölött még mindig a vadnyugat (-kelet?) lobogója lengett. Akkori Küklopsz miniszterelnöke, Vladimír Mečiar vezetése alatt az országban gyilkoltak és embert raboltak, újságírókat vertek meg, olykor felrobbant az autójuk – mindez Mečiar titkosszolgálatának gondos felügyeletével. Mečiar akkortájt úgy uralkodott Szlovákián, mint Sauron Középföldén, s bármily nevetségesnek tűnik is ez ma, mikor már túl van a hetvenen s politikai őskövület, abban az időben óriási hatalma volt. Hívatlan vendégeim is nyilván azért ütlegeltek, mert volt merszem írni az állatságairól.

Az ágyon feküdtem, Cormac McCarthy baljós, Külső sötétség című könyvét olvastam, egy nőről, aki a bátyjától vár gyereket. Amikor a gyerek megszületik, elveszik tőle, ő pedig hosszú útra kel a kísértetekkel teli Appalache-hegységen át a gyermekét keresni. A regényből áradó sötétség, bárhol olvasta is az ember, mindenhová kiáradt, nem is beszélve az én kis szobámról, egy teljesen üres kollégiumban, távol a hazámtól.

Így aztán, mikor ez a három kigyúrt alak belépett, eltartott egy ideig, míg felfogtam, hogy valóságosak. Az egyikük szakállas volt, a szőr az egész arcát eltakarta, csak a szeme látszott, a másiknak, akire leginkább valamilyen apacs név, mondjuk a Toadvine illett volna, vállig érő hosszú, zsíros haja volt.

Az egyetlen ütés, amelyikre ténylegesen emlékszem, az első volt, a másodikra már csak homályosan; mindkettő a halántékomat érte. A maradék verés alatt olyan érzésem volt, mint ha sűrű iszapban próbálnék az ajtóhoz kúszni. A lámpa csak gyéren világított, az ütések zuhataga alatt végig a fejemet védtem s próbáltam eljutni legalább a szűk bejáratig.

– Hagyd abba! – üvöltött rám egy hang. – Kezeket fel!

Elbizonytalanodtam. Nem azért, mintha védekezni akartam volna, de tudtam, ha feladom, végem van. De magammal szemben is alul maradtam: kezeim akaratom ellenére ösztönösen felemelkedtek, maguktól, véget vetve minden további ellenállásomnak. Megragadtak a csuklómnál fogva, az ágyra hurcoltak, hasra fektettek. A hátam mögött összekötötték a kezem, fejemre zsákot húztak. Egyikük, azt hiszem, Farmerkabát, rátérdelt a hátamra, és ütni kezdte a fejemet. Talán csalódott volt, hogy a harc ilyen hamar befejeződött. Már nem éreztem a fájdalmat. Annyira zavarodott voltam az egésztől, hogy akaratlanul is felüvöltöttem, mint egy csapádba esett állat.

– Elég volt, mássz le róla – utasította valaki. Kiderült, hogy a Szakállas, aki ott guggolt az ágynál, s megemelte a zsákot a fejemen. – Na mi van? Kapsz levegőt?

Bólintottam. Alacsonyabb volt két társánál, akik a szobám átkutatásával foglalatoskodtak, és csak a különösen vörös ajkait láttam.

– Egy bizonyos gyilkosságról készült felvételek vannak nálad. A főnök küldött értük.

– Mi vagyunk az orosz maffia – vakkantotta a háttérből egyikük.

– Nem az orosz, hanem a szerb – igazította ki a másik röhögve.

Megint rám térdeltek és fejen ütöttek.

– Hagyd már abba! – ordította a Szakállas, és ismét az arcomhoz hajolt. – Figyelj: add oda, amiért jöttünk, s már itt se vagyunk.

Megeredt a nyelvem, szaporán soroltam, hogy semmilyen fényképem nincs, még csak fényképezőgépem se, soha semmilyen gyilkosságot nem láttam, és biztos, hogy nem az vagyok, akit keresnek.

– Na de Tom Nicholsonnak hívnak, nem?

Az újabb kétségbeesés-hullámban a Nem én vagyok nevű léghajó süllyedni kezdett. A Szakállas feltápászkodott, én az ágyon maradtam. Hármasban folytatták a kutatást: a cipzárak különös zenéje, a suttogásé, erélyes és kemény mozdulatoké. A Szakállas megint hozzám fordult.

– Nézd – mondta, de ezúttal nem húzta feljebb a zsákot a fejemről. – Nekem semmi bajom veled, de mindkét haverom profi, és fegyver van náluk. Ezzel keresik a kenyerüket. Ha nem adod oda a fényképeket, elmegyek, és itt hagylak velük, talán jól elbeszélgettek.

– Nem, nem – motyogtam –, ez tévedés. Nem tudom, honnan ismerik a nevem, de én egy senki vagyok, még csak szlovák se vagyok, nem ártom magam semmibe.

Felsóhajtott, mint aki gondolkodik.

– Megmondom, mit teszek. Lemegyek, és megkérdezem a főnököt. Ha tévedés volt, visszajövünk, és én személyesen kérek elnézést tőled. De ha hazudtál, akkor nagy bajban vagy.

Kezek ragadtak meg. A padlón összekötötték a bokáim egy zsineggel, aminek a végét a nyakamra hurkolták. Kifeszítettek, mint ha csigán húztak volna föl. Egy pillanatra följebb húzták fejemen a zsákot, s az egyik nyakkendőmet tömték a számba. Visszaemeltek az ágyra, még annak a rámájához is hozzákötöztek. A Szakállas lehajolt:

– Kapsz levegőt?

Bólintottam, alig várva, hogy elhordják magukat. Ujját a nyakamra hurkolt kötél alá nyomva ellenőrizte a feszességét.

– Egyik emberem kint marad az ajtó előtt. A legkisebb pisszenésre bejön, és ellátja a bajod. Vagyis egy mukkanást se, míg vissza nem jövünk.

Azzal kimentek, s eltűntek az életemből, ugyanolyan gyorsan, mint amilyen gyorsan betoppantak. Az utolsó nesz, amit hallottam, a kulcsé volt, amikor maguk mögött bezárták az ajtót.

Csend. Először behunytam a szemem, s összeszorítottam a szám. Biztosra vettem, hogy a Szakállas ellenőrzi, amit mondtam, s tényleg nem moccantam.

Aztán viszont eszembe jutott, hogy egy kihalt kollégium kilencedik emeletén fekszem, s mivel minden diák hazautazott a téli szünidőre, leghamarabb tavasszal találnak rám. Vagyis ha ezek a kigyúrt alakok visszajönnek, nem azért fognak visszajönni, hogy megszabadítsanak a kötelékeimtől és bocsánatot kérjenek.

Sikerült kitologatnom a számból a nyakkendőt, de az erőlködéstől a nyakamon még jobban megfeszült a kötél. Rémülten fordítottam hátra a fejem, s beleharaptam abba, ami így fogva tartott. A ruhaszárító kötelem volt, műanyagból, közepén zsineggel. Addig rágtam és reszeltem a fogaimmal, míg el nem szakadt, akkor leráztam a fejemről a zsákot, és kiszabadítottam a kezem meg a lábam.

Felültem az ágyon, kárfelmérést tartottam. Elvitték a sztereót és a CD-gyűjteményemet, de a pénzem és az útlevelem nem bántották. Felemeltem a szőnyeg sarkát: a pénz, amit vésztartalékként ott őriztem, továbbra is a helyén volt. A kulcscsomóm tűnt el, az útitáskám meg az új télikabátom. Rohadékok.

Felkaptam a konyhakést, az ajtóm előtt őrködőre gondolva. Kirúgtam az ajtó alját, egy újabb rúgással a zárat is. A folyosó üres volt.

Időtlen időkig tartott, mire lekeveredtem a földszintre, az épületben túl sok olyan sarok volt, amelyik mögött megbújhattak, a liftben egy üres vodkásüveg, mely akár Toadvine-é is lehetett. Inkább a lépcsőházat választottam.

Az éjjeli portásnak nem volt kedve rendőrséget hívni. Kijelentette, hogy órák óta senki nem ment itt se be, se ki, közben a feldagadt arcomat kémlelte. Végül mégis fölemelte a kagylót, és hívta a számot. Aztán behívott magához, ahol senki se láthatott meg, s teát főzött.

Jött a rendőrség: négy nyomozó civilben meg két rendőr a szép zöld egyenruhájukban. Fölmentek nyomokat rögzíteni, ezalatt én lent vártam, hogy közöljék, mi a további teendő.

Az őrsről reggel hétkor engedtek el. Míg az egyik detektív a jelentést írta, megkérdeztem tőle, szerinte mi történt. A fejét ingatta. Megint föltettem a kérdést, s közöltem vele, hogy nincs hová mennem, csakis vissza a kollégiumba, a kilencedik emeleti szobába, ezért jobb, ha megmondja, mit gondol, hogy mindenre fölkészülhessek. Sóhajtott.

– Ez alighanem a titkosrendőrség volt – mondta. – Megfélemlítés.

Még abban a zavarodott állapotban, amelyben voltam, még abban sem akartam hinni neki. Ugyan miért is érdekelné a titkosrendőrséget egy ismeretlen riporter, aki nem szlovák nyelvű, kis példányszámú lapba ír? És miből következtet arra, hogy ez megfélemlítés volt, nem pedig sima betörés és rablás? Hátradőlt.

– Először is túlontúl sokáig maradtak a szobájában – kezdte. – Ha betörés és rablás lett volna, csak gyorsan behatolnak, és ugyanolyan gyorsan eltűnnek, nem lődörögnek bent negyedórát, nem verik agyba-főbe s nem mímelik azt, hogy maffiózók. Nem érdekelte őket az útlevele, nem nyúltak a pénzéhez, vagyis nem tolvajok voltak. Amit mégis elvittek, azt a maga táskájában vitték el, vagyis improvizáltak, azt a látszatot keltették, hogy betörők.

Kiléptem a rendőrállomásról, a fagyos reggelbe, ahol a barátnőm várt: a való világ képviselője. A lakására mentünk, ahol is mindketten felhajtottunk néhány stampedli vodkát. Mielőtt munkába indultam volna, felhívtam a szerkesztőséget, s bejelentettem, mi történt. Alig foglaltam helyet az asztalom mögött, jött Dan Borsky, a kiadásvezető, vállon veregetett, s letett elém egy meleg sört. A magnóba egy régi Cranberries-kazettát helyezett, koccintottunk. Akkor elhagyott az erőm.