Filozopterek az irodalomban — 9.

Május 12-én volt hetven éve, hogy elhuny Krúdy Gyula. Sőtér István, a fiatalabb pályatárs, majd irodalomtörténész azt írta róla egyszer, hogy igazi pályája a halála után kezdődött. Akárcsak József Attiláé vagy Radnóti Miklósé, tenném hozzá. Pedig Krúdy a múlt század tízes éveiben népszerű, sőt divatos író volt. Aztán, még életében, majdnem elfelejtették. Divatosan szólva: kipottyant a kánonból. Aztán újra fölfedezték. Elfelejtették, mert „időszerűtlennek” vélték. S fölfedezték, mert mégis „időszerűnek” találták. Ma sem vagyunk vele másként: egyszerre időszerűtlen és időszerű. ĺróink közül talán ő ismerte legjobban a bennünk szunnyadó démonokat, a lét kísérteties arcát.

A modernista író figyelmének fókuszában a személyiség problémája áll, a személyiség ambivalenciái, hasadtsága, az identitás sérülései, elvesztése vagy visszanyerése vagy éppenséggel megtalálása. Jókaitól indulva, a szecesszión át, pályája utolsó másfél évtizedében ide evez be Krúdy is, ebben az öbölben horgonyoz le, immár végleg. Prózájának fokozatos elszemélytelenedése, realizmusa, Móriczcal és másokkal ellentétben, démoni, ironikus, hellyel-közzel katasztrofikus. Hasonlatai nem a dekorativitást szolgálják többé, nem is valamilyen dekadens szépségkultuszt, hanem a jellemábrázolást. Olykor elképesztő tömörséggel. Bonyolult, hosszadalmas manőverezéseket mellőzve, képes egyetlen hasonlattal megteremteni valamely figurájának a személyiségét (vagy éppen a személyisége hiányát).

Itt van, például, az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél című híres novellája. Ennek főszereplője egy ezredes, aki azt a megbízást kapja a Kaszinótól, hogy párbajban öljön meg egy újságírót, aki megsértette a Kaszinót. Krúdy az ezredest egyetlen, hevenyészettnek tűnő hasonlattal állítja elénk. Azt írja róla: „annyit szokott gondolkozni az élet és halál dolgai felett, mint egy bástya a sakkjátékban”. Egyébként pedig az ezredesnek még a nevét sem ismerjük meg. Mert az a történet szempontjából nem is fontos. A hasonlat pedig annyira összetett, s annyiféle jelentést sűrít, hogy fölöslegessé teszi a körülményeskedő, részletező lélekelemzést. Hogy egy bástya mennyit szokott gondolkodni, azt hiszem, fölösleges lenne magyarázni. A bástyának nincs saját akarata, a bástyát kénye-kedve szerint mozgatja, aki játszik vele. Ugyanakkor a sakkfigurák hierarchiájában elég magas poszton áll. Továbbá valamiféle robusztus, bumfordi erőt is sugároz magából, de esetlenséget is. És mégsem sebezhetetlen. Sakkjáték közben előadódhat olyan helyzet is, hogy az ellenfél gyalogja kiüti. Mint ahogy a Krúdy-novella végén az újságíró lövi le az ezredest, és nem fordítva, mint várnánk.

Fölvetődhet hát a kérdés, mi az oka annak, hogy Krúdy ilyen kurtán bánik el főhőse személyiségének bemutatásával? (Az újságíróval pedig még ennél is kurtábban a novella egy másik helyén.) Valószínűleg az, hogy nem a személyiségábrázolás a legfontosabb a számára. A személyiség csupán ugródeszka egy létmetafora kibontásához. Ebben van ennek a novellának és több más kései Krúdy-műnek az igazi újdonsága. S ezzel lép túl az író a korai modernizmus horizontján. Nem annyira a személyiség, mint inkább a létezés struktúrája érdekli. Egzisztenciális (de nem egzisztencialista) próza ez is, akárcsak Kosztolányi ez idő tájt írt prózái. Ezért lehet időszerű hetven évvel Krúdy halála után is, egy olyan korban, amelyben az érvényesülés és boldogulás leginkább az önkéntes és tudatos személyiségvesztés által valósítható meg a legkönnyebben. Akárcsak Krúdy korában.

Krúdy ezredesének a bukását az okozza, hogy — ha csak rövid időre is — megpróbál belebújni egy, a habitusától teljesen idegen személyiség bőrébe. Kibújik a szerepéből. Nem nehéz kitalálni, hogy a mi korunk ezredese (minisztere, milliomosa stb.) sem végezné másként, ha efféle szentimentális szamárságra vetemedne. A felszínen változhatnak a dolgok, létezésünk mélyén azonban érintetlenek maradnak.

Grendel Lajos