Filozopterek az irodalomban — 8.

ĺró számára manapság az egyik legsúlyosabb elmarasztalás, ha megvádolják, hogy az olvasó kegyeit keresi. Jaj az írónak, ha róla ilyen kósza hír lábra kap egyszer. Gyalázatát holtáig cipelheti. Néha nem is tudni, ki az ilyen hírnek az elindítója, s ez talán nem is fontos. Lehet az író valamelyik rosszakarója, vagy ellenkezőleg, barátja, aki jóakaratú figyelmeztetésnek szánta dorgálását. A végeredményt tekintve egyre megy. Jóakaró és rosszakaró abban egyetért, hogy az olvasó kegyeit csak az írói igényesség részleges vagy teljes feladásával lehet elnyerni. Az író döntse el: a bennfenteseknek akar-e írni, vagy a kevésbé művelt, rosszabb esetben alpári publikumnak-e. Kétfelé nem dolgozhat.

Hogy az olvasók táborának ilyen merev kettéválasztása és szembeállítása méltatlan dolog, arra minden író, bizonyos élet- és írói tapasztalatok megszerzése után, rájön egy napon. Azon a napon, amikor a bennfentesség nem öröm, hanem immár teher a számára. Amikor rájön, hogy az irodalmi élet (vagy amit fennkölten annak neveznek) egy kissé a hiúság vására is. Hogy a csillogás, kápráztatás, tudálékosság nemegyszer csupán szemfényvesztő máz, ügyes porhintés. Hogy az irodalmi életnek nevezett valami is a pénzről szól. Otthoni és külföldi ösztöndíjakról, kuratóriumi tagságról, szolid állásról. Hogy ügyes helyezkedéssel, jó reklámmal, jól megválasztott barátokkal és mecénásokkal megvásárolható az anyagi és szakmai siker akkor is, ha a mű egyébként sok kívánnivalót hagy maga után. S ha már valaki egyszer szívós igyekezettel bennfentes lett, kívánhatjuk-e tőle, hogy otthagyva csapot-papot, egyik napról a másikra kívül helyezze magát a kurrens irodalmi diszkurzuson? Megengedheti-e, hogy kirekesszék az irodalmi életből vagy legalábbis marginalizálják? Az irodalmi élet (most csak a magyarról beszélek) különböző érdekszövetségek átláthatatlan hálózata. Talán mindig is az volt. Talán a természeténél fogva ilyen. Nem „eszmék” (még ezt a szót is irtózva írom le ma már), hanem személyi és csoportérdekek harcmezeje.

Ezeken a kérdéseken azóta filozopterkedem gyakrabban, amióta ismerem és olvasom Az Irodalom Visszavág című folyóiratot. Javarészt huszonéves szerkesztőik és munkatársaik ugyanis tudatosan helyezték kívül magukat az irodalmi életen és a mai magyar irodalmi diszkurzuson. Ebben az értelemben afféle underground irodalmat csinálnak, s főként reflexiókban gazdag, tekintélyeket nem tisztelő, a kánonokra fittyet hányó kritikarovatuk borzolja az irodalmi élet különféle pólusain elhelyezkedő írók és irodalomkritikusok kedélyét. A bennfentességnek még a látszatát is igyekeznek kerülni, olykor szinte hivalkodón „kinnfentesek”. Szókimondók és agresszívak. Mintegy annak az olvasónak a hangját szólaltatják meg, akikről a bennfentesek szeretnek lekezelően beszélni. Azt már eddig is sikerült bizonyítaniuk, hogy irodalmi művekről a szakmai zsargon leckeszerű szajkózása nélkül is lehet érdemben szólni. A bennfentesek pedig megpróbálnak nem tudomást venni róluk.

Én mindenesetre rokonszenvezem az IV nonkonformizmusával. Ez a hangos és harcias társaság hasznos ellenpólusa lehet a némiképp narcisztikus, egymást gyűlölő szekértáborokra szakadt magyar irodalmi életnek. Plebejus indulatuk oldhat valamit a magyar irodalmi élet arisztokratizmusán. Grendel Lajos