Filozopterek az irodalomban — 7.

Mivel a múlt alkalommal Weöres Sándort a „legmagyarabb” költőként aposztrofáltam, de azt, hogy mit értek ezen a jelzőn, terjedelemszűke miatt nem fejthettem ki, kötelességemnek érzem, hogy visszatérjek a kérdésre. Mindenekelőtt az idézőjelre hívnám föl a tisztelt olvasó figyelmét. Arra, hogy bizonyos kockázatok nélkül használhatunk-e ilyen jelzőt művészekre vagy művészetekre vonatkoztatva? Hiszen az igazán jelentős versek, de nem csak versek, egytől egyig kilépnek a nemzeti partikularitás kereteiből. A zene vagy a képzőművészetek nyelve nem ismer határokat. Egy magyar festő vagy grafikus művét nem kell lefordítani ahhoz, hogy francia, holland vagy akár egy japán műélvező is értse. Ezzel szemben egy vers kisebb vagy nagyobb mértékben mindig bele van zárva annak a nyelvnek a szőttesébe, amelyben íródott. Ahhoz, hogy egy magyar vers szólni tudjon németül vagy olaszul, vagy bármilyen nyelven, azt előbb le kell fordítani az illető nyelvre. Nagy kérdés, hogy ez milyen határokig lehetséges.

Attól tartok, Weöres Sándor a legnehezebben fordítható költőink közé tartozik. Annak ellenére, hogy az egyik legegyetemesebb költőnk. Ám ezt az egyetemességet sok esetben a magyar nyelv olyan regiszterei hordozzák, amelyek nehezen vagy egyáltalán nem szólaltathatók meg más nyelveken. Nem mintha az ő versbeszéde olyan rettenetesen bonyolult lenne. Éppen ellenkezőleg, ott, ahol a legegyszerűbb, ott a leginkább lefordíthatatlan. Ott, ahol a „legmagyarabb”. Weöres ugyanis a magyar nyelv, hangzás, zene, ritmus, észjárás olyan ősi, pogány rétegeit és hagyományait támasztotta fel, amelyeknek intaktsága csak és kizárólag a magyar olvasó számára oldható fel, válhat jelentésessé.

Amikor tehát a „legmagyarabb” jelzővel illettem Weöres Sándor személyét és művészetét, nem valamiféle jobb- vagy baloldali előjelű ideológiára gondoltam, sem a nemzeti romantika valamilyen jócskán megkésett fellobbanására, nem adys váteszbeszédre és arra sem, mintha az ún. nemzeti sorskérdések állnának költészete középpontjában. Mindezek a beszédmódok idegenek Weöres Sándor lírájától. Weöres verseinek a témái egyetemesek. A hangjuk, a szellemük, a lelkük (ha szabad ezt a kifejezést ebben a kontextusban használni) az, ami archaikusan, a gyökerekig, az alapokig lehatolóan magyar. Persze voltak azelőtt is költőink, akik mintegy a magyar nyelv közepéből szóltak: Csokonai, Arany, Kosztolányi, a korai, kísérletező József Attila stb., de egyikük sem szólott olyan nyelvi merészséggel és színpompás formai gazdagsággal, mint éppen Weöres Sándor.

„Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked!” — írja Füst Milán A magyarokhoz című versében. A 20. század folyamán sokszor kellett megtapasztalnunk, milyen igazak Füst Milán szavai és az ebben a versében foglalt intelmek. Weöres Sándor költészetében pedig azt, milyen tömérdek kincs rejtezik anyanyelvünkben, amellyel oly sokszor bánunk méltatlanul és mostohán.

Grendel Lajos