Filozopterek az irodalomban 4.

Michael Cunningham Az órák című regénye filozoptereknek való csemege. Nem is akármilyen. Órákig lehet lubickolni benne, mint valami termálvizes medencében télvíz idején.

Hogy ki ez a Michael Cunningham? Mostanáig én sem tudtam, amíg karácsony előtt meg nem vettem fent nevezett regényét, amely 1999-ben elnyerte a Pulitzer- és a Faulkner-díjat. Ebből, ugye, sejthető, hogy kortárs amerikai író az illető. A két rangos díj is sejtet valamit. Az, tudniillik, hogy nem egy díj, hanem mindjárt kettő. Az igazi meglepetés persze akkor ért, amikor elkezdtem olvasni a könyvet. Ez a regény ugyanis amellett, hogy jó és olvasmányos, a maga nemében páratlan, nem túlzás azt állítani, lélegzetelállító mutatvány. Michael Cunningham ugyanis újraírta Virginia Woolf leghíresebb regényét, a Mrs. Dallowayt.

Hát, nem kevés kurázsi és pimaszság kell az ilyen vakmerő tetthez. Képzeljük csak el, hogy valaki veszi magának a bátorságot, és csak úgy ukmukfukk újraírja, mondjuk, Jókai Az arany emberét. És ebből nem plágium születik, hanem egy merőben eredeti, új mű. A motívumok, a cselekmény, a szereplők egy része sok helyen kopírozza az eredeti regényt. A három női főszereplő egyike maga Virginia Woolf, akinek azt a napját idézi föl az író, amelyen belefogott a Mrs. Dalloway megírásába. Cunningham három helyszín (London, Los Angeles, New York) és három időpont (1923, 1949 és a kilencvenes évek közepe) között feszíti ki a történet szálait. A három nő egy-egy sorsfordító, drámai napja jelenik meg a regény lapjain, s hogy a három történetszál miképpen fut össze a regény végén, azt nem árulom el. Bravúrosan, erre mérget vehet a tisztelt olvasó.

Mindebben az az igazán filozoptereknek való csemege, hogy miképpen segít Az órák értelmezésében a Mrs. Dalloway, illetve, hogy miképpen interpretálódik visszamenőleg Virginia Woolf regénye Az órák tükrében. Az nyilvánvaló, ahhoz, hogy igazán élvezni tudjuk ezt a szellemi játékot, ismernünk kell az eredeti Mrs. Dallowayt.

A kortárs kísérletező próza ellendrukkerei persze legyinthetnek: bizonyára ez a regény sem több, mint az a sok tucatnyi, vértelen posztmodern alkotás, amelyeket ők isten őrizz, hogy a kezükbe vegyenek. Nos, őket ki kell ábrándítanom. Az órák se nem vértelen, se nem sótlan, se nem szagtalan. Igazi, szívszorító emberi drámák tárulnak elénk a regény lapjain. Ebben a posztmodern hármas tükörben lét- és valóságérzékelésünk megsokszorozódik, s benne feloldódik az első pillantásra mesterkéltnek vagy kiagyaltnak tűnő konstrukció. Nem „irodalmiul” mondva: tele van élettel ez a regény. Igaz, ennek az az ára, hogy az eredeti Mrs. Dalloway stílusának légies finomságai helyett az amerikai naturalista-realista próza némileg darabosabb (de vérbőbb) nyelvét élvezhetjük.

Regényével Az órák szerzője azt a nálunk makacsul továbbélő hiedelmet is cáfolja, amely szerint igazán hiteles és jelentős mű alapanyaga csakis valami földszagú massza lehet. Az, bizony, lehet akármi. Akár egy másik regény is. Ha az író tehetséges, édes mindegy, hogy miből főz.

Grendel Lajos