Filozopterek a klónpiacon — 5.

Hát jó, legyen: essék néhány szó újból az irodalmi kánonokról. Régi, jól bevált téma, szépen elő van már rágva, a velő eddig mégsem került elő belőle (ki tudja, van-e benne egyáltalán), és már elég régen csupán a fogak karbantartását szolgálja.

Erre a célra viszont kiváló, én sem nélkülözhetem — az ennek a kérdéskörnek szentelt negyedik Somorjai dispután azonban sajnos nem tudtam részt venni (a sors iróniája, hogy épp azon a napon kapott léket a jobb felső négyesem). Pedig ezt a csontot az isten is kollektív rágcsálgatásra teremtette, a kutyának se jutna eszébe egyedül nekiesni, fabatkát sem ér, ha nincs kit ellökdösni mellőle. No de beleérezve magamat a sajtó időzített nyilvánosságába, most valamelyes kárpótlásként azért csak ráfanyalodom ezzel a frissen tömött fogammal.

Ha a pezsgő somorjai disputáról lemaradtam is, inspiráció gyanánt elkértem legalább az elhangzott vitaindító eladásokat. Gondoltam, talán azok is böknek annyit a grafiton, hogy a láncreakció beindulhasson. Németh Zoltán dolgozatában aztán megtaláltam hozzá a hasadóanyagot is. Nem nagyszerű druszám alapos elméleti okfejtése turbózta fel a témakörrel szembeni pislákoló étvágyamat, hanem az a filológiai pontossággal felhalmozott alapanyag, amely mérlegelésének alapját képezte. Az eddig közöletlen dolgozat a Kanonizálók és kanonizáltak (a fiatal irodalomban) címet viseli, és tartalmaz egy összefoglalót a fiatal irodalom kritikusainak saját irodalmi slágerlistáiról. Pontosabban hat neves fiatal ítész hét poplistáját. Persze csak azokét, akik valamely írásukban nevesítették értékrendjüket. Van közöttük olyan is, aki csupán a költőket lajstromozza, ezért most én is csupán a lírai teljesítmények rangsorolásáról szólanék.

Módszerem pofonegyszerű, és legalább olyan primitív, mint az irodalmi rang és ismertség kialakulásának mechanizmusa. Minél többször említenek meg valakit, annál nagyobb esélye van egy újabb megemlítésre. Egy bizonyos ismertségi szinten már kurázsira van szükség a mellőzéséhez. Egyre több kurázsira. Ha valaki két-három filozopterklikk VIP-listájára is felkerült, már szinte botrányszámba megy a kihagyása. (El)ismertségi mutatói az egekbe szöknek. Persze egy belevaló médiacsótány ismertségéhez képest annyit sem jelent ez, mint szúnyogszellet a szélviharban, de egy bizonytalan értékrendű irodalmi közvéleményt mégiscsak hosszú időre képes megzavarni. És az ismertség óhatatlanul bizonyos rangot indukál. A fékevesztett csordaösztönök sok esetben méltatlanul elnyert ösztöndíjakban és kiemelt tiszteletdíjakban materializálódnak. S még jó, ha legalább idővel kihull egy-egy csontváz a szakmai lelkiismeretből.

Megszámoltam tehát, ki hányszor fordul elő a fentebb említett hét listán. A reprezentatív mintából kialakuló sorrend érmesei a következők: Térey János — arany (7 említés); Karafiáth Orsolya és Kemény István — ezüst (6 említés); Peer Krisztián és Varró Dániel — bronz (5 említés). (ĺrjuk le zárójelben a dobogóról 4 említéssel épphogy csak leszorult negyedik helyezettek nevét is: Borbély Szilárd, Orbán János Dénes, Schein Gábor és Tóth Krisztina.)

Ami először feltűnik, az a gyengébb nemhez tartozók csekély száma az egynél többször említettek között. Az ő nem hivatalos versenyükben Karafiáth Orsolya foglalja el a dobogó legmagasabb fokát. Egy jó testhossz az előnye az ezüstérmes Tóth Krisztinával szemben. A harmadik helyezett Gergely Editet és László Noémit pedig mindössze kétszer említik. (Futottak még további kilenc hölgyemények.)

Nézzük, hogyan állnak a fiatal erdélyiek. Orbán János Dénest és a két-két szavazatot begyűjtött két hölgyet már említettük. A maga három megemlítésével közéjük ékelődik Farkas Wellmann Endre, maga mögé utasítva Fekete Vincét, Lövétei Lázár Lászlót, de még a magyarországi Jász Attilát, Lackfi Jánost és Vörös Istvánt is. Jelentősége csupán Háy Jánossal mérhető (3 említés).

Nem is beszélve a mi két Zoltánunkról, Csehyről és Némethről, akiknek csupán egy szavazatot sikerült szerezniük — ugyanattól a kritikustól. (Álljon itt a neve, s áldassék: Balázs Imre József.) Fiatal költőnőink viszont náluk is könynyebbnek találtattak, és még a nevük sem hangzott el a Parnasszusra kaptató fiatal poéták között.

No mármost ez az egész persze úgy hülyeség, ahogy van. Erős a gyanúm, több lényeges ponton (és valószínűleg ugyanazokon a pontokon) még a hat megnyilatkozó kritikus közül sem értene egyet senki egy ilyen rangsorral. Jaj, hát tudom én, megvolt a maga míves elméletekből levezethető belső logikája minden egyes Névshowrnak, nem gondolták ők azt, hogyan is gondolhatták volna, hogy kánonban ekként fog hangzani a kánon. Hogy adott esetben a mellékesen, mintegy extravagáns teoretikusi indulatból odavágott vagy puszta emberi (férfiúi-női) gyengeségből odabiggyesztett nevek sokszorosan túlharsogják majd a valóban fontosnak vélteket. Csakhogy az egyes értékítéletek, sajna, ekként összegeződnek. Ez lesz az összkép. Ha tetszik, ha nem, ez ver gyökeret a köztudatban, ez alakítja tovább a személyes sorsokat, sőt, a tisztelt publikum irodalmi ízlését — és bizonyos fokig magát az irodalmat is.

Nekem Karinthy Frigyesnek az a novellája jut az eszembe, melyben Heródes a tömeget kérdezi, ki kapjon kegyelmet: Jézus vagy a lator Barabás? Egyenként mindenki Jézus nevét kiáltja, ám az összhangzat valamiképp mégis Barabásként hangzik.

Tanulság: nem elég tudni a helyes választ — Jézus nevét mindig a legnagyobb megfontoltsággal, kristálytiszta artikulációval (és lehetőleg az elfogadható kompromisszumként felvállalt tétova félrehebegések mellőzésével) kelletik kiejteni.

Hizsnyai Zoltán