Filozopterek a klónpiacon — 4.

Azt kívántam a minap, hogy lettem volna inkább filozopter. Gondolataim rendszerint akkor vesznek ilyen destruktív irányt, amikor záros határidőre olyasmit kell megírnom, amihez ihletre van szükségem. Az még nem lenne gond, hogy szépíróként folytonosan rá vagyok szorulva a Múzsák csókjára, hiszen e hölgyek, ha nem kényeztetnek is különösebben, azért elég rendszeresen megjelennek nálam, ha meg olykor késlekednek is, sebaj, tudok én várni. Én tudnék, csakhogy újabban megszaporodtak a határidős munkáim. Ezért aztán néha úgy érzem, ki vagyok szolgáltatva ezeknek a szeszélyes, rendszertelen időközökben feltűnő, ledér nőcskéknek. Hajaj, milyen más lenne most a helyzetem, ha annak idején filozopterkedésre adom a fejemet!

Hogy miért? Először is, egy filozopter mindig pontosan tudja, mit akar mondani. Azért filozopter, hogy ne legyenek kétségei. (Vagy ha vannak, a szövegeiben a világért se lehessen a nyomukra akadni.) Aki lamentálni kezd, azt a filozoptertársadalom előbb-utóbb kiveti magából. Másrészt a filozopter-szakmaiság krédója így hangzik: ha már kikerülhetetlenek bizonyos eredetieskedő mondandók, ezek legyenek jó mélyen beágyazva valamelyik filozopter-iskola közhelyeibe. Ez természetesen a megfelelő nyelvi panelek használatával jár. Tehát a nyelvi megjelenítéssel akkor sincs gond, amikor a filozopter, ne adj’ isten, bizonyos részletkérdések óvatos újragondolását tűzi ki célul.

Ezzel szemben a szépirodalmi alkotások legalapvetőbb, a tulajdonképpeni mondandót is megelőző kérdései éppen a nyelvi megjelenítésre vonatkoznak. (Még akkor is, ha az adott írásmű elsősorban a logikai tudatra kíván hatni.) Ezeket a folytonosan sorjázó kérdéseket az írónak mondatról mondatra egyéni módon kell megválaszolnia. Úgy érzi ugyanis, eredeti gondolatok csupán a személyiség zárjegyével ellátott mondatokban képződhetnek meg. Eredetiség nélkül pedig szellemi értelemben nem ember az ember. Az ember viszont, úgymond, maga a stílus. A stílus, amely közvetlen kihatással van a gondolatmenetre. A szépirodalomban tehát a stílus gondolkodik. A stílus, vagyis az individuum. Az egyedi gondolja újra az általánost. Ezért aztán ha késik a homlokcsók (ha eltompult az érzéki látás), homályba burkolóznak a szavak — és a legragyogóbb logika sem rendezheti el őket úgy, hogy az inspiráció láncreakciója beindulhasson közöttük. S ha nem kerekednek újszerűségükben érvényes érzéki egésszé a mondatok, valójában nincs is mit mondani. (Ezt a jelenséget a filozopterek újabban „nyelvi megelőzöttség”-nek nevezik, és a korszerűség mércéjeként használják. Nem is lenne ezzel semmi baj, ha a korszerűséget viszont nem kötnék meghatározott stílusirányzathoz. Igazán nem akarok kötekedni, de ha már feltétlenül kötögetni kell, hát akkor a korszerűséget inkább a minőséghez, úgy általában.)

Szóval, így állunk mi, írók ezzel a fránya ihlettel. Ha csalfa múzsáink szétszélednek, úgy érezzük, mintha nagy műgonddal építgetett egyéniségünk esne szét alkotóelemeire: szavakra, betűkre. Csoda-e hát, hogy ilyenkor éppen a tudomány embereit irigyeljük?!

Hogy csoda-e, nem tudom (már semmit sem tudok, influenza kerülget, messze elkerülik homlokom a csókos ajkak, már csak holmi alpári undokságokra futja), de annyi biztos, nem véletlen.

Hapci...!!!

Hizsnyai Zoltán