Fásultak és kiábrándultak az emberek?

MIKLÓSI PÉTER

A bejáraton vasrács, az ajtón gömbkilincs és dupla zár. A politikai elitet a köz hangja helyett – akárminő áron – inkább a köz véleménye érdekli?

Itt sok minden történt már az elmúlt csaknem két évtized során...

Akkor viszont ez a legjobb pillanat rákérdezni: egyszerű halandók gyanánt hihetünk a közvélemény-kutatásoknak?

Ez a munka tényleg nem jóslás kávézaccból, hanem az emberek magatartását, megnyilatkozásait felmutató társadalmi kedélyállapot rögzítése. A mindennapok sokszor ellentétes körülményeinek tükrében a (választó)polgárok hangulatának összegző felmérése egy adott időpontban és a megkérdezettek korrekt mintáján. A fair közvélemény-kutatásnak ennél jobb eszközét még nem agyalta ki senki.

Ön évtizedek tapasztalatával a tarsolyában első kézből beavathat, vajon a politikusok milyen eszközökkel küzdenek nálunk a választókért? Felfedez a módszereikben félamatőr allűröket?

Nem tudom, egyenesen félamatőrnek mondanám-e; annyi viszont bizonyos, hogy Szlovákiában a politizálás módja és formája meglehetősen távol esik annak másutt hagyományosan bevált, ideális modelljétől. Attól, ami a bejáratott demokráciákban a politika természetes sajátja. Az alapvető gondokat abban látom, hogy a szlovákiai pártok szinte kivétel nélkül nem is pártok a szó eredeti értelmében, a politikusok pedig inkább a napi politika hadszínterének élvonalában vagy esetleg a politikai gépezet holdudvarához tartozó civil szerveződésekben serénykedő megélhetési politikusok. Az ilyen jellegű csapatok – ahol a megfelelő létszámú tagságot szűk vezérkar helyettesíti, a végszó pedig többnyire az elnöké – inkább politizáló kft.-k, mintsem kellő szervezettségű és tagbázisra épülő pártok. A politikai élet peremén álló polgár dolga pedig nem több, legalábbis a politikusok zöme szerint, mint hogy alkalomról alkalomra határozzon: elmegy-e voksolni, és ha igen, kire adja a szavazatát. Ezzel szemben az lenne kívánatos, hogy a pártok az azonos és társadalmilag hasznos értékrendet kereső polgárok széles körű támogatását élvezzék.

Eszerint van hát „a” politikus, illetve vagyunk mi százezerszámra, az utca emberei?

Igen, akiket érdemben alig-alig érint meg a gyakorlati politika. Mert a pártok taglétszáma jobbára szerény; az pedig egyenesen kuriózum, hogy Szlovákiában napjainkban olyan párt működhet a parlamentben, amelynek négy-öt tagja van. Ahogy nálunk az is megtörténhetett, hogy a pártok egyikének a választások időpontjában talán kétszáz tagja sem volt, viszont 13 százalékos sikerrel jutott a parlamentbe! Az efféle tünetek eleve kizárják egy hosszabb távú, hiteles célokra épülő, folyamatos megújulást igénylő politizálás sanszait, és szinte előre borítékolható a politikai lufi kipukkanása.

Miért ennyire passzív nálunk a köznapi halandó?

A középkorúak és az idősebbek nemzedékétől a ’89 előtti rendszer a politikától való távolságtartást várta el. Ezért az emberek közvetlenül a rendszerváltás után azt remélték, hogy elérkezik egy gyorsan megvalósuló „príma korszak”. Arról megfeledkeztek, hogy nekik is aktívan kell bekapcsolódniuk a közéleti közelharcokba. A politika gépezete 2010-ben csak csikorogva kapott új lendületet, amikor egyre többen tudatosították, hogy a rendszerváltás utáni pártok mindegyike hatalmon volt már, de érdemi változások – Mikuláš Dzurinda második kormányának részsikerein kívül – nem történtek. Ebből a szemszögből volt ígéretes az SaS és a Híd megjelenése, hiszen a többi párt üresjárata már nemigen tudott új reményeket kínálni. Olyan távlatokat, amelyek a választók fiatal nemzedékét képesek meggyőzni arról, hogy a közéletben többet kell tenni, mint időről időre csak a szavazóurnákhoz járulni. Arra azonban nincs mérhető válasz, hogy valójában mire lett volna képes Iveta Radičová 2010-ben alakult kormánya, hiszen ez a koalíció nem is egész két év múltán megbukott.

Viszont Robert Fico második kormányzati időszaka első felének eredményessége a lakosság körében nyilván objektíven kutatható.

Adataink szerint az emberek többsége elégedetlen a mindennapi életével, és az államfői posztra pályázó kormányfő csak megfelelő ellenzéki alternatíva híján őrzi továbbra is 40 százalékos támogatottságát.

A politikusok tudatában vannak annak, ha hibásan cselekszenek? És csak választóik akolszellemében bízva nem tesznek ellene?

Többnyire megfelel nekik az adott állapot. A pártokban ez nem igazán téma, mert azok struktúráiban nem divat az egészséges belső versengés. A szervezeteiken belüli demokrácia inkább csak jelképes, a döntések zömét egyvalaki vagy egy nagyon szűk kör hozza meg.

Miért nincs Szlovákiában a szó hagyományos szociáldemokrata értelmében egy életképes baloldal, illetve egy vitális jobboldal?

Ami a baloldalt illeti, annak idején Robert Fico pártalapítási kezdeményezése a hatalom megszerzésének szemszögéből életképesnek bizonyult. Értékrendek tekintetében viszont hatástalan, így klasszikus értelemben nem tekinthető szociáldemokrata pártnak. Új tervekkel és ötletekkel kell előállnia, különben apadni fog a szavazótábora. Jelenleg csak a lakosság egynegyede véli úgy, hogy a Smer a gazdasági válság okozta gondok megoldását szorgalmazza; s mindössze 3-4 százalék állítja, hogy sikerült eredményeket is elérnie a roma lakosság felzárkóztatásában.

Hát a jobboldal?

A jobboldal? Lényegében nem is létezik, mert még nem tudatosította, hogy az 1998 és 2006 között úgy-ahogy működő többpárti kormányzati modell fölemésztette önmagát. A Népi Platformot pedig olyan három azonos súlycsoportú párt alkotja, amely kölcsönös óvatoskodásból a mai napig nem állított a tömörülés élére húzóembert. Ez azért is meglepő, mert például Bugár Béla a közvélemény-kutatási adatok tükrében az ország harmadik legnépszerűbb politikusa. E platform további hiányossága, hogy két esztendő múltán sem tisztázta – hiteles elemzéssel, közérthetően –, hogy miért és kiknek a felelősségéből futott zátonyra a Radičová-kormány. Egymásnak dobálják a forró gesztenyét, ami a választóik szemében bizalmatlanságot szül. Ezért nem növekszik a népszerűségük, míg a Smer még tartja választótáborát.

Mi az eredményes politika lényege: meggyőzni a polgárt? A párt, a politikai mozgalom lépéseinek helyességéről?

Először inkább a megoldási elképzelések, a különböző tervezetek hitelességét kell beláttatni az emberekkel. Ezek után jöhet a szavahihetőség próbatétele. A baj gyökere nálunk abban rejlik, hogy a pártoknak ritkán vannak hitelt érdemlő projektumaik. Tulajdonképpen senkinek sincs meggyőző tervezete például a munkanélküliség csökkentésére, a regionális különbségek kisebbítésére, az egészségügyi ellátórendszer krízisének megoldására, a roma lakosság társadalmi-szociális helyzetének elfogadható szintre hozására. Pedig ezek a gondok időzített bombákként ketyegnek. Ahogy egyelőre a szlovák–magyar többségi–kisebbségi viszonyt sem sikerül komolyabban elmozdítani a holtpontról.

Milyennek ítéli a Magyar Közösség Pártja és a Híd párt pozícióit?

A Híd valóban figyelemre méltó és fontos törekvés, de mintha akadozna a megvalósítás eredeti szándékának tempója és elmélyítése. A Híd megmutatta, hogy a kölcsönös kompromisszumok és a szövetségesek keresésében értő fülekre lehet találni, noha elsősorban szlovák részről lenne szükség több jóindulatra és a nyitottabb politikai párbeszéd eszközeinek keresésére. Az MKP-ra szintén szüksége van a szlovákiai magyarságnak, mert az itt élő magyar kisebbség elérendő és legitim célkitűzéseit prezentálja. Más dolog, hogy azokat rendre amolyan vagy-vagy alapon sürgeti-e. A szóban forgó kérdések ugyanis nem annyira súlyosak és megoldhatatlanok, ahogyan azt többnyire az MKP megjeleníti. Először a kölcsönös bizalmatlanság gátjait kellene lebontani a szlovák többség és a magyar kisebbség között. Hogy a szlovákok ne érezzék úgy, ha ők engednek valamiben, akkor nyomban összedől a világ; ehhez viszont kétoldalú és nyíltabb útkereséssel a magyaroknak is hozzá kell járulniuk. A szó köznapi értelmében a hidak építéséhez.

Ön szerint mi a küszöbönálló államfőválasztás, majd a közelgő európai parlamenti választások igazi tétje?

Az államfőválasztás több tekintetben is jelzés lesz a Smer jövőjét illetően. Jelesül, hogy még hosszabb ideig tud-e szilárd lábakon állni a hazai pártok mezőnyében, vagy lassan araszolva elindul a belpolitikai süllyesztő felé. Robert Fico ugyanis bárhogy magyarázkodik, az ő államfőjelöltsége menekvés az ország egyre növekvő kormányzati gondjai és az ebből adódó felelősség elől. Mert ha valaki két éve, a legutóbbi parlamenti választásokon 40 százalékot meghaladó támogatottsággal vállalja el a miniszterelnöki posztot, az nem akarhat már most államfővé avanzsálni, hanem kutya kötelessége beváltani a választóinak tett ígéreteket. Az EP-választások izgalmas érdekessége, hogy lebonyolításuk a parlamenti választásokra hasonlít. Noha a kettő között nem szabad gépiesen párhuzamot vonni, mert Szlovákiában a 2009-es európai parlamenti voksoláson nem egész 18 százalékos, a legutóbbi parlamenti választásokon pedig 60 százalék körüli volt a részvétel. De azért így is körvonalazódik majd, hogy az eurooptimisták erősödnek, vagy az euroszkeptikusok, esetleg az extrémisták kerülnek-e jobb pozícióba.

Nálunk értékalapúak a különböző választások előtti kampányok vagy frázishalmazok?

Szlovákiában határozottan a tartalmatlan frázisok és a marketingszemlélet uralja a kampányokat. Íratlan szabály, hogy egy pártnak aligha lehet ütősebb, jobb kampánya, mint amilyen a párt saját maga... Pedig akár egy harminc másodpercig tartó tévés megszólalásban, egy óriásplakát üzenetében is sok minden tartalmasat lehet elmondani. Sőt, egyenesen akár tanítani is, ha a politikus készült, pontosabban ha felkészült. Üres lózungok helyett így válhat meggyőzővé a hitelesség. Ehelyett nálunk inkább az államfőjelöltek magas száma az, ami „természetszerű”. Ennek kapcsán hadd említsek egy „apróságot”. Ügynökségünk saját elhatározásból már két éve készített egy kutatást, hogy kitippeljük: az emberek kit látnának majd szívesen az elnöki palotában. A felkínált eredményre azonban a pártok rá se hederítettek, őket, úgy tűnik, nem érdekli a kisember véleménye...

Szlovákiában szervilis és gyáva a politika?

Igen. A politikusok rendre azt állítják, hogy semmi sem igaz abból, amit a közvélemény-kutatások jeleznek. Ám ha nyilvánosságra hozunk egy-egy számukra előnytelen adatsort, akkor kikérik maguknak, és fölhördülnek, ahelyett, hogy a tükörbe néznének.

A közvélemény-kutató négy évtizedes gyakorlatával miként látja: a politika az igazságot vagy a hazugságot szereti inkább eladni?

Meggyőződésem, hogy az utóbbit. Sajnos. Pedig a frázisok csupán ideig-óráig hatnak, egy idő múltán az emberek szemében unalmasakká, üresekké, laposakká válnak. Az őszinte, a valószerű, a realista üzeneteké a jövő.